Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

28. Házi őrizet

Elment, és semmit nem tudtam tenni, hogy megállítsam. Ott álltam az egyre csak távolodó kocsit nézve, és csalódottan túrtam bele a hajamba. Nem hittem el, hogy elkéstem, és még csak beszélni se tudtam vele, nemhogy elbúcsúzni. Hiba volt olyan eszeveszetten elrohanni a messzeségbe, anélkül, hogy kihallgattam volna őket. Tudom, nem szép dolog, de akkor most boldog lennék, mert Danny velem lenne, és nem hagyná, hogy ismét darabokra essek, ugyanis közel álltam hozzá, ahogy mostanában elég gyakran előfordul, de ez engem leginkább megerősít, minthogy szétszaggatna, vagy nem is tudom. Van mikor úgy érzem, egy ilyen esés után, bármit kibírok, képes vagyok őszintén nevetni, és van mikor, darabokra hullok, egy roncs vagyok, amit újból és újból fel kell építeni. Az utóbbi időben pedig ezek folyton váltakoznak, amibe előbb-utóbb valószínűleg belebolondulok. Danny távozásával a szívem majd' kettéhasadt, fájt, hogy ott hagyott. Elszomorított az a gondolat, hogy a következő versenyig nem láthatom, nem hallhatom a hangját, nem érezhetem émelyítő illatát, és ezt leginkább Marcnak köszönhetem, aki jóformán eltiltotta tőlem. Emiatt a sírás kerülgetett, visszatért a mellkasomba a nyomás, ami már egy ideje súlyos teherként nehezedik rám, és egyre jobban összenyom, mígnem teljesen a betonra kényszerít.
Akkor aztán egy kéz ölelte át a vállamat. Az érintésre a testem, mintha tűzijáték robbanna szét az égen, hevesen reagált. Ami eddig összeomlóban volt, mint egy vár falai, amiket ágyúval szétlőttek, villámgyorsasággal újjáépült, megerősödött. A testemben tátongó űr, mintha megtelt volna élettel, energiával, amely egyre gyorsabb dobogásra kényszerítette a szívemet, ezáltal az felpezsdítette a véremet, felhevítette a bőrömet. A tudatalattim kényszerített, nézzek fel, mert Ő az, mégse ment el, nem hagyott el, itt van velem, és csak a szemem csalt.
Egy pillanatra engedelmeskedtem, és jól tettem, mert valóban Danny volt az. Az aggódó barna szemei, tökéletes arcvonása, lágy, puha ajka, amivel egy hete még az enyémet édesgette, gondosan beállított haja, és izmos, kidolgozott teste, amely egy oltalmazó, kedves és humoros személyt takart. Egy szóval minden, ami Dannyt a szerelmemmé tette, ott volt előttem. Nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá, és ne szívjam be az illatát, ami az én saját drogom. Egyszerűen megbabonáz.
- Hát nem mentél el. - állapítottam meg néhány könnycsepp között.
- Nem, nélküled nem. - nézett vágyakozva a szemembe, miközben letörölte a sós folyadékot az arcomról. - Ahhoz túlságosan is fontos vagy nekem.
- És Mary? - kérdeztem félve, ezzel elrontva egy gyönyörű pillanatot, amitől elérzékenyültem. Danny alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Kiadtam az útját. - felelte. - Végleg. - tette hozzá határozottan. Ez pedig hatalmas nyugalommal árasztott el. - És ha bármivel próbálkozik, nem fogom hagyni, hogy tönkretegye azt, ami köztünk van.
- Mert mi van köztünk? - kérdeztem értetlenül, mégis szórakozottan. Danny ezen elmosolyodott, majd kisimított egy hajtincset az arcomból. Mozdulatát végig követtem, mígnem a keze megállapodott a tarkómon, akkor a szemébe néztem, ahogy ő is az enyémbe, szinte egymásba forrt a tekintetünk. Lassan közelített, várva a reakciómat, nem állítottam meg, hanem inkább tükröztem cselekvését. Alig pár centire voltunk egymástól. Éreztem szapora lélegzetvételét, szívének egyre hevesebb dobogását, ami megmosolyogtatott. Azonban mielőtt összeérhettek volna ajkaink, a sors közbeszólt, akit Marcnak hívnak. Mondhatom, remek időzítés. A bátyám hangjára a brit elhúzódott tőlem, és felsegített, azonban a kezemet nem engedte el.
- Mondtam, tartsd magad távol tőle! - rivallt rá Dannyra.
- Igen, addig, amíg nem rendezem a dolgaimat Maryvel. - mondta Danny.
- És sikerült?
- Azt hiszem, megértette, hogy nem akarok semmit sem tőle.
- Ez biztos? - kérdezte Marc némi célzással a hangjában. Jaj, ne, Mary terhessége.
- Teljesen.
- Aha. - bólintott a bátyám. - Csakhogy ezt valahogy nem tudom elhinni.
- Miért? - kerekedett el a szemem.
- Mert ahhoz túl sok fájdalmat okozott neked, és nem szeretném, ha még egyszer csalódnál benne.
- Nem fogok.
- Szerintem meg jobb megelőzni. - mondta kedvesen, mégis határozottan, Danny pedig elengedte a kezem, mire kérdőn néztem rá.
- Nem akarok problémát. - suttogta lágy hangon, Marc pedig elismerően bólintott.
- Ne csináld ezt! - kértem.
- Igaza van, tényleg sok gondot okoztam neked.
- De túléltem. - makacskodtam. - A gondokat pedig megoldottad. Az már az ő baja, ha nem hisz neked, én viszont igen.
- Vicky, kérlek.
- Komolyan mondod? - hitetlenkedtem, Danny pedig nem felelt, én meg cinikusan elmosolyodtam. - Hát jó. - hagytam rá, majd Marchoz fordultam. - Remélem, most boldog vagy. - közöltem, majd bementem az épületbe.
Ezt nem hiszem el, Danny tényleg képes volt ilyen könnyen lemondani rólam csak azért, hogy a bátyám kedvére tegyen? Ezt valahogy nem tudtam felfogni, mikor tíz perce még meg akart csókolni, most pedig azt mondja, nem akar problémát, és inkább eltaszít magától. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Na, és Marc? Ő mi alapján szabja meg, kivel legyek és kivel ne? Persze természetes, hogy megvéd, hiszen a húga vagyok, de akkor számára fontosnak kellene lennie a boldogságomnak is, amihez Dannynak elég sok köze van. Nem számít, hogy párszor fájdalmat okozott, de ő volt az egyetlen, aki eddig megérintette a lelkemet, aki megvédett, amikor Marc és Alex nem voltak ott, hogy segítsenek. Csak azt nem értem, hogy ha Marc és Alex olyan jó testvérnek bizonyulnak, mint képzeltem, és ahogy kezdettől fogva viselkednek velem, akkor mégis mi ez a cirkusz? Az meg egy másik dolog, hogy Marcnak nem úgy alakult a kapcsolata a barátnőjével, attól még nem kellene tönkretennie az enyémet. Ja, várjunk csak, azt nehezen teszi tönkre, ami nincs. És hogy miért nincs? Azért, mert a drágalátos bátyuskám nem hagyja, hogy bármi is kialakuljon köztem és Danny között. Na, és hol van ilyenkor Alex, aki egész eddig kiállt mellettem? Aki maga is elismerte, hogy a brit pilóta rendes srác, megbízható? Hol van? Ó, hogy a testvére árnyékában, és lesi annak minden kívánságát csak, mert Marc a "főnök"? És Sara, aki eddig szintén mellettem állt? Aki Danny után küldött, hogy megbeszéljük a dolgokat, mielőtt elmenne? Aki valahogy elfelejtette értesíteni a legidősebb tesómat, sőt talán a fiatalabbikat is, hogy az általam szeretett fiú kiadta Mary útját, és nem ő a gyerek apja? Fogalmam sincs, hiába keresem, nem találom sehol. Apu pedig egy másik kategória, ugyanis ő mindig megbízott Kentben, és tudja róla, sosem ártana senkinek, megvédi azt, akit vagy amit szeret. Oké, elismeri, hogy Danny hibázott, de tudja, nem szándékosan tette, és azok alapján, amiket Maryről hallott, megérti, hogy nem tudott védekezni ellene. Végig apu volt az egyetlen személy, aki reményt adott, hogy minden rendben lesz, hogy boldog leszek. Úgy tűnik, jelen helyzetben csak ő áll mellettem.
A szobába érve azonnal elkezdtem pakolni. Minél előbb el akartam hagyni az épületet és Argentínát is. Nem akartam még egy napot eltölteni a bátyáimmal és Saraval, ahhoz túlságosan is felhúzták az agyam, Dannyról meg ne is beszéljünk. Ha az volt a terve, hogy elkerüljek egy újabb csalódást, ahogy Marcnak is, hát nem jött be. Felhívtam Richardot, hogy szükségem van a magángépére, amit egyből oda is adott, mivel ő is épp Argentínában van, úgyhogy kéznél van. Hálásan megköszöntem neki, majd felhívtam anyut is, hogy hazamegyek, aki csodálkozva megkérdezte, miért.
- Majd elmondom. - feleltem. - A lényeg, hogy nem szeretnék tovább maradni.
- Rendben, kicsim, ahogy szeretnéd. - egyezett bele. - Csak szólj apádnak!
- Mindenképp. - ígértem, és letettem a telefont, majd hívtam egy taxit.
Miután elintéztem, átmentem apu szobájába, és beszámoltam neki a tervemről. Elmagyaráztam, miért, amit teljesen megértett, és megígérte, hogy beszél Marc-kal, hogy adhatna Dannynak még egy esélyt, hogy bizonyítson, ezután pedig elengedett.
A taxim pár perc múlva megérkezett, beszálltam. Az ablakon kinézve megláttam Danny fájdalmas, szomorú arcát, amiről sugárzott a bűntudat. Hát igen, nekem is fájt, hogy nem állt ki a kapcsolatunk mellett, de ez ellen már nincs mit tenni. Az időt nem lehet visszapörgetni, és semmissé tenni. Ami megtörtént, megtörtént, én pedig elmegyek. A reptérhez érve, megkértem a sofőrt, hogy hajtson a kifutópályára, ahol a magángép várt Viszlát szálloda, viszlát Argentína, viszlát Danny, viszlát család.
Miután beszálltam a gépbe, nem kellett sokat várnom az indulásra, ugyanis pár perc elteltével megkezdtük a felszállást. Amikor elértük a megfelelő magasságot, elindítottam a zenelejátszómat. Volt hogy több számot is folyamatos lejátszásra tettem, mint a See You Againt, a Want To Want Me-t, a Good For Yout, és még sorolhatnám. A telefonomat repülő üzemmódra állítottam, ezáltal elérhetetlenné téve magamat, ami fontos volt. Egyrészt mert senkivel nem akartam beszélni, másrészt pedig a tanulásra akartam koncentrálni, hogy eltereljem a gondolataimat. Egy halom anyag várt rám, amiket a tanáraim hét közben küldtek el. Mondjuk mindennap megcsináltam a leckét, ami valamennyire lekötötte a figyelmemet, így kevésbé gondoltam Dannyra, ahogy az elkövetkezendő tizennégy óra is, bár a vége felé elaludtam, így nem tudtam befejezni a matekozást.
Körülbelül fél tizenkettő - dél körül érkeztünk meg Barcelonába. Meglepetésemre Pablo várt a kifutón, aki a Marquez-házhoz vitt. Útközben elmeséltem neki mindent, ami az elmúlt hetekben történt velem, és azt is, ami tegnap, hogy összevesztem Marc-kal, amiről nem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Hiszen ahhoz jófejnek ismertem meg, olyannak, akit érdekelnek a testvérei, még az érzéseik is, de tévednem kellett, és ez fájt. Amikor visszaállítottam a telefonomat, egy sereg nem fogadott hívásom volt Dannytól, a testvéreimtől, Saratól és aputól, meg nagyjából ugyanannyi üzenet. Mindegyikük tudni akarta, mi bajom van, hogy hazamentem, kivéve aput, aki csak a hogylétem felől érdeklődött, meg tudatni akarta velem, hogy beszélt Marc-kal, hogy konkrétan ő tehet az eljövetelemről, amiért számos üzenetben kifejezte sajnálatát. Egyikre se válaszoltam, inkább kikapcsoltam.
A házunkhoz érve megköszöntem Pablonak a fuvart és behívtam kávézni. Amíg anyuval beszélt, felvittem a szobámba a cuccaimat, amikor valaki videóhívást kezdeményezett Skype-ról. Danny volt az, de kinyomtam. Semmi kedvem nem volt meghallgatni a "nagyon sajnálom" kezdetű monológját. Hagytam, hadd gondolkozzon egy kicsit, aztán majd rájön, mi mennyire fontos. Közben rászántam magam a kipakolásra, amivel röpke félóra alatt elkészültem, így megnéztem egy filmet, aminek valahol a közepe táján elnyomott az álmosság. Ez pedig előfordul, ha az ember több, mint tíz órát repül. Emiatt nem is vettem észre, hogy a többiek is hazajöttek, csak akkor, amikor lementem vacsorázni.
Mondanom se kell, a megjelenésemmel egyúttal feszült hangulatot is vittem az esti étkezéshez. Marc, Alex és Sara többször próbáltak meg beszélgetést kezdeményezni velem, nem figyeltem rájuk. Elengedtem a fülem mellett. Nem feleltem, amikor kérdeztek, egyáltalán nem beszéltem velük, és ez a legrosszabb módja a haragnak, sokkal jobban kínozza az embereket, mintha kiabálnék. És ez így ment napról napra.
A suliban se beszéltem Saraval, ami az olyan stréber diákoknak azonnal feltűnt, valahogy megérezték a feszültséget köztünk, de nem zavart. Haragudtam rá, amiért nem állt ki értünk Marc-kal szemben. Aztán iskola után, otthon jópár üzenet várt Dannytól, amelyekben bőven kifejtette, mennyire sajnálja ezt az egészet, de csak azért tette, mert nem akart konfliktust a bátyámmal, akinek minden joga megvolt, hogy haragudjon rá. Elismerte, hogy nagyot hibázott, ahogy az utóbbi időben mindig, ha rólam volt szó, és megbánta, amit tett. Meg, hogy nagyon szeret, és hiányzom neki, és a kapcsolatunk érdekében mindent el fog követni, ha kell még a bátyámmal is szembeszáll. Bevallotta, nem volt könnyű elengednie, sőt egyenesen lehetetlen, emiatt pedig a városba jött, és ha még mindig szeretném látni a képét, akkor hívjam fel. Nos, igen, tényleg szerettem volna látni, egyrészt mert nagyon hiányzott, másrészt mert bolondulásig odavoltam érte, harmadrészt pedig mert képtelen voltam sokáig haragudni rá. Akárhányszor lehunytam a szemem, megjelent előttem, minden emlék, jó is, rossz is egyaránt, de leginkább csak a jók ragadtak meg, a rosszakkal pedig nem foglalkoztam. Emiatt rengetegszer felhívtam, hogy találkozzunk, amibe szívesen ment bele, ám ezt Marc nem igazán díjazta.
Amikor csak tehette megakadályozta, hogy lássam, amivel csak annyit ért el, hogy jobban eltávolodtam tőle. Bíztam benne, rájön majd, miért vagyok vele továbbra is ilyen rideg, de nem, még annak ellenére sem, hogy Alex és Sara kismilliószor beszéltek vele, és tudtára adták, hogy ennyire azért nem kell védelmeznie, főleg nem Dannytól, akit mindennél jobban szeretek és ő is engem. Semmi nem hatotta meg, és ez rosszul esett, a legrosszabb pedig az volt, hogy mindennek tudatában volt. Miatta úgy éreztem magam a négy fal között, mint egy börtöntöltelék, akit mindenhová kísérni kell, nehogy megszökjön.
Aztán eljött a szerda este, amikor épp zuhanyzáshoz készülődtem. Készen álltam, hogy elfoglaljam a fürdőszobát, és minél előbb lefeküdjek, amikor kaptam egy üzentet Dannytól, miszerint forduljak meg. Nem értettem az egészet, nem tudtam, mit akar ezzel, így értetlenül fordultam az ablak felé, ahol megláttam. Ott állt az erkélyen, szeme csak úgy ragyogott a gyér lámpafényben, ami egyenesen az enyémbe fúródott. Hatalmas vigyorral futottam ajtót nyitni, és a karjába vetettem magam. Napok óta akkor láttam először, akkor ölelhettem meg először, és mindez nagyon hiányzott.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem még mindig sokkos állapotban.
- Hát, ismered a mondást. - kezdte szexi félmosolyra húzva a száját. - Ha a hegy nem megy Mohamedhez...
- Mohamed megy a hegyhez. - fejeztem be helyette.
- Pontosan.
- Ugye, tudod, hogy ha Marc itt talál neked véged.
- Amiről nem tud, az nem fáj. - közölte lazán, majd bement a szobámba.
- Ez igaz. - értettem egyet. - Hiányoztál.
- Te is nekem. - ölelt át, és belepuszilt a hajamba. - Nem is sejted mennyire.
- Egy tízes skálán? - kérdeztem szórakozottan.
- Tizenöt, húsz, vagy annál is több. - felelte, majd megsimította az arcomat. - Tudod, ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem. - tette a kezemet a szívére, ami olyan hevesen vert, hogy azt hittem, áttöri a bordáit. - Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek téged, soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!
- Lennél? - néztem rá kérdőn.
- Az is vagyok, mert eddig nem csináltam rendesen, és inkább elszúrtam a dolgokat. - ült le az ágyamra, engem pedig az ölébe húzott. - Többé nem teszem, nem engedlek el, mert annál fontosabb vagy nekem.
- Akkor jó. - sóhajtottam, és mosolyogva a vállára hajtottam a fejem.
Fogalmam sincs, meddig ültünk így, de az biztos, hogy sokáig, mert csak azt vettem észre, hogy a szemeim kezdenek elnehezülni, végül pedig becsukódtak. Legközelebb már csak reggel nyitottam ki őket, méghozzá az ágyamban.
Vidáman ébredtem a gyönyörű álmom miatt, de amikor az éjjeliszekrényemre néztem egy vörös bársonnyal borított ékszeres doboz volt ott, hozzá pedig egy levél Dannytól, ami azt jelentette, hogy nem álmodtam. Kinyitottam a borítékot, és egy csodálatos üzenetet találtam benne.

"Mikor megláttalak, tudtam te vagy ki mellett boldog leszek, te vagy kivel bármit átvészelek, kit tiszta szívemből szeretek, te vagy az ki számomra a legfontosabb, mert tudom veled lenni a legboldogabb. 
Tudom már mondtam "Szeretlek"! De ez csak szó az igazi szerelmet irántad a szívemben érzem, de ez az a szó melyet ha kimondok, biztosan tudhatod komolyan gondolok! Szívembe vésődött neved, ami csak úgy kiszakad, ha nem vagy velem, akkor érzem igazán nélküled elvesztem! Így kimondom hát: Teljes Szívvel Szeretlek!
                                              Danny

Ui: Boldog születésnapot!"

E sorokat olvasva, elöntöttek az érzelmek, az öröm, amely aztán könnyek formájában megjelent az arcomon. Minden egyes szavából áradt az őszinteség, a szerelem, egyszerűen boldoggá tett. Akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy Danny teljes szívéből szeret, és az éjszakai látogatása is erre utalt. Aztán kinyitottam a kis dobozt, ami egy ezüst nyakláncot tartalmazott, amin egy kövekkel kirakott ezüst gyűrű lógott, amit azonnal felvettem. Miközben a tükörben nézegettem magam, valaki kopogott, így kinyitottam az ajtót.
- Na, eddig tartott a jó napom. - zsörtölődtem, majd a szekrényemhez mentem.
- Meddig akarsz még haragudni? - kérdezte Marc, miközben lerakta a reggelimet az asztalra.
- Ameddig eltiltasz Dannytól?
- Elismerem, nagy baromságot csináltam.
- Igen. - értettem egyet.
- Hiba volt, mert közben elveszítettem a húgomat, aki csak boldog akart lenni, és ezt nem vettem nagyon észre, pedig számomra a boldogságod a legfontosabb.
- Aha, és erre az előtt vagy azután jöttél rá, hogy Sara és Alex beszéltek veled?
- Előtte, rég. - felelte.
- Akkor nem viselkedtél volna így, és nem játszottál volna börtönőrt. - jegyeztem meg, majd észrevettem egy dobozt az asztalomon. - És ha az egy riasztóval felszerelt lábbilincs, amit a házi őrizetben lévők hordanak, akkor jobb ha megtartod, mert nem fogom elhagyni a házat, se most, se máskor, max. ha suliba megyek.
- Hát jó, ha így gondolod. - lökte el magát a faltól, majd az ajtóhoz indult, ahol megtorpant. - Egyébként boldog születésnapot. - mondta, majd elhagyta a szobát, az ajándék nélkül.