Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

20/1. Erre nem számítottam

Livio és Alberto távozása után átmentem anyuhoz, és elmondtam neki, hogy mégiscsak indulok a versenyen. Vártam, hogy majd ordítozni fog emiatt, és nem engedi meg, de ehelyett elintézte annyival, hogy ez remek, csak vigyázzak magamra, bár egy cseppett se tűnt lelkesnek. Mondjuk meg tudom érteni.
Másnap reggel hatalmas izgalommal ébredtem, ugyanis elérkezett a verseny napja, amin én is résztveszek. Emiatt korán keltem ki az ágyból, mert egyszerűen képtelen voltam aludni, így elmentem futni, hogy némileg felfrissítsem magam és az izgalmam is csillapodjon, ami fontos, mivel a futamon hideg fejre lesz szükségem, és nyugodtnak kell lennem. Nem szabad rágörcsölnöm, mert akkor nagyobb az esélye, hogy kiesek, amit nem szeretnék.
Futás után visszatértem a szállodába, és vettem egy jó forró fürdőt, ami ellazította a feszült izmaimat. Nagyon jól esett, mert végre sikerült visszanyernem az önuralmam. Egy mély levegővétel után elhatároztam, hogy mindent úgy fogok csinálni, ahogy a tesztelésen, semmi kétely, semmi félelem, csak is a koncentráció és az elszántság. Miután végeztem a zuhanyzással, felöltöztem. A meleg miatt ma is egy nyárias szerelés mellett döntöttem. Felvettem egy farmer rövidnadrágot, valamint a fehér Repsol hondás ingemet, ugyanis ilyenkor kötelező, végül lementem reggelizni, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel a húgomat, aki még javában aludt.
Az étteremben szépszámban gyülekeztek az emberek és néhány versenyző is, mint például Danny, Marc, Alex, Efren, Valentino és Jorge, így odamentem hozzájuk. Persze a két yamahás épp egy megbeszélésre indult, de azért mindketten sok sikert kívántak nekem. Távozásuk után egyedül maradtam a négy fiúval, akikhez időközben csatlakozott Tito Rabat, Alex csapattársa, is. Kicsit megmosolyogtatott ez a helyzet a három kategória versenyzőit látva. A kicsik (Moto3-as versenyzők) Danny és Efren, aztán a két Moto2-es pilóta, Alex és Tito, és mi ketten Marc-kal a királykategória (MotoGP) versenyzői. Hát, ilyen szituációban sem voltam még. Ettől eltekintve ma se hagytam figyelmen kívül, hogy Kent mennyire jól néz ki a Leopard Racing egyeningjében. Istenem, hogy lehet valaki ennyire helyes. Azt hiszem, talán kicsit sokáig is bámultam, így nem hallottam Marc kérdését.
- Mi? - ráztam meg kissé a fejem.
- Azt kérdeztem, készen állsz-e. - felelte mosolyogva.
- Igen, kész vagyok harcba szállni veled. - mondtam határozottan, mire Tito és Efren hangosan felnevetett.
- Te tényleg azt hiszed, hogy a bokszból indulva felveheted vele a versenyt? - kérdezte még mindig hahotázva Tito.
- Ne becsüljétek alá! - vett védelmébe Marc.
- Igaza van. - helyeselt Alex is. - Egyszer már megverte Marcot, miért ne tehetné meg most is.
- És az eredményeit látva igen nagy rá az esély, hogy megszorongassa. - értett egyet Danny is, amitől elpirultam. Remélem, nem feltűnően.
- Hát persze. - mondta kissé ironikusan Efren. - Erre kb. annyi az esély, minthogy én legyek az angol királynő.
- Ezt nem tagadom. - csapott a vállára Danny. - Te attól tényleg messze vagy.
- Ahogy a világbajnoki címtől is. - mondtam, mire Kent, a két Marquez és Rabat is felnevetett, pedig csak az igazat mondtam.
- Bájos. - állapította meg Efren. - Bírom az ilyen csajokat. Nincs kedved velem vacsorázni? - kérdezte, amitől Danny arca megfeszült és eltűnt róla a kezdeti jókedv.
- Így kezdted. - feleltem szokásomhoz híven, ha valamit nagyon nem akarok. Válaszomtól, mintha az ötvenkettes megkönnyebbült volna. Hát ez fura volt.
Reggeli után Marc-kal interjúra kellett sietnünk, úgyhogy nem tudtam elköszönni anyutól és a húgomtól, akiket legközelebb már
csak a pályánál láthatok. Emilo már a szálloda előtt várt minket és egyenesen a pályához hajtott, ahol egy újságíró várt az interjúszobában. Erről eszembe jutott az első napom a MotoGP világában, amikor először ültem egy versenygépen, aminek következtében megkaptam a tartalékpilóta állást és interjút készítettem Marc-kal. Így visszagondolva most kicsit fura volt ez a fordított szituáció, vagyis amikor engem kérdeznek és felveszik a válaszaimat. Azonban volt egy pont, ami teljesen kiborított. Kezdetben még minden egészen simán ment, a nő egy csomó dolgot kérdezett a délutáni versenyről, például: Milyen az egyetlen lánynak lenni a királykategóriában? Milyen érzés a legfiatalabb kétszeres világbajnok csapattársának lenni? Mit várok a futamtól és milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban? Aztán rátértünk a magánéletemre, amiből leginkább arra volt kíváncsi, mi van köztem és Danny Kent között, mivel látta, hogy elmentünk lovagolni, és mennyire jól éreztük magunkat. Persze eszembe jutott a tegnap délután, amit együtt töltöttünk, de nagyon dühített a nő túlbuzgósága.
- Nincs köztünk semmi. Barátok vagyunk. - feleltem őszintén, bár szerettem volna, ha kicsit több lenne.
- Pedig azt hittem. - mondta.
- Én meg azt hittem, hogy ez az interjú a versenyről fog szólni, és nem pedig a magánéletemről. - pattantam fel a székről és kimentem, majd elindultam a bokszba, pedig még rengeteg idő volt a kezdésig.
Aztán csak azt vettem észre, hogy az óramutató egyre jobban közelít a rajt időpontjához, ami idegesebbé tett, úgyhogy 10:45-kor kimentem levegőzni, és lecövekeltem megnézni a Moto3 indulását, ahogy Valentino is, mint mindig. A rajtrácson azonnal kiszúrtam Dannyt, és nyílván ő is engem, mert intett egyet mielőtt elindultak volna a felvezető körre. Persze a mellettem álló olasz szórakozottan figyelte a reakciómat, ami csak táplálta az égésemet, és ezt csak tetézte, amikor a brit megnyerte a huszonegy körös versenyt, és megöleltem. Hurrá. Azért kellemes volt. A következő pillanatban pedig már Alex futama következett, ami elindította bennem az adrenalint, és az egyik pillanatról a másikra eltűnt belőlem a kedvesség, a kétely és félelem, pusztán csak az elszántságot és a határozottságot éreztem, semmi mást. Pedig tisztában voltam vele, hogy még egy órám van a startig, így elmentem ebédelni egy közeli étterembe, ahol félóra alatt végeztem, és visszatértem a bokszba átöltözni, ugyanúgy, ahogy Marc is. Meglepett, hogy ő is mennyire koncentrál már most, emiatt nem is beszéltünk sokat, csak sok sikert kívántunk egymásnak egy ölelés kíséretében, amitől megint egy különös érzés fogott el, és nem olyan, amilyet Danny közelében észleltem, hanem egy másfajta intenzív köteléket, ami még jobban megerősített. Miután szétváltunk elindult a helyére vagyis a pole-pozícióba, én pedig a bokszutca kijáratához, ahonnan megkezdem a szintén huszonegy körös futamot.
Érdekes volt ott állni az esernyő alatt, miközben még Alberto ellát néhány tanáccsal és egy-két mérnök még ellenőrzi a motor beállításait, miközben vesz a kamera, aminek képe a kivetítőn is megjelent. Aztán párc múlva Alberto közölte, hogy ideje felvennem a sisakot, úgyhogy megtettem. Bedugtam a fülemet, majd felhejeztem a fejemet védő tárgyat, amit nagy gonddal csatoltam be, végül felvettem a kesztyűt is. Amikor elkészültem, már minden szerelő, menedzser és paddock girl visszatért a bokszutcába, és elfoglalták a helyüket. Már csak magamra számíthatok.
Marc elindult a felvezetőre és őt követve az egész mezőny megindult, én pedig vártam a zöld lámpa kigyulladását, ami hamar fel is villant, így én is megkezdhettem. Ezt nem nyomtam meg annyira, hiszen egy bemelegítőkörről volt szó, de még így is elmentem pár versenytárs mellett, de ez még nem számított, a java csak azután kezdődött, miután visszatértem a bokszba és felálltam a vonalhoz. Levettem egy fóliát a sisakomról, hogy jobban lássak és vártam. Kigyulladtak a piros lámpák és Marc elindult, ha jól láttam első helyen fordult, és ha ő egyszer az élre áll, akkor nehéz lesz megverni.
Ismét felvillant a zöld lámpa, így elindultam a mezőny után. Olyan voltam, mint rakéta, amit most lőttek volna ki az űrbe és egyre gyorsabban és gyorsabban hagyja el az állomását. Az első néhány kanyarban az utolsó helyről valahova a tizennyolc-tizenkilencedik helyre kerültem, és innen szépen lassan meneteltem felfelé. Néha keményen előzve, vagy kihasználva mások hibáit, ezáltal négy kör alatt máris a nyolcadik helyre keveredtem. Bár Marc nagyon messzinek tűnt, de nem annyira, hogy ne tudtam volna behozni. Ami viszont meglepett, hogy folyamatosan mutatták neki, milyen távolságra vagyok tőle, ezért menekülőre fogta a dolgot, azonban ez nem ért semmit. Megelőztem Pol Espargarot, majd a bátyát, Aleixet is, ezzel felkerülve a hatodik helyre, ahol belekerültem a négy nagy ellenfél csapdájába. Először a két ducatis, Dovizio és Iannone, akikkel többet küzdöttem, mint vártam, de mégse annyit, mint Lorenzoval és Rossival, akik nem adták könnyen a helyüket, ezért nem egyszer tettem be melléjük keményen a motort, míg végül mindkettőt egyszerre előztem meg és elindultam az ideiglenes csapattársam után, akit már alig láttam. Viszont szektorról szektorra rengeteget hoztam rajta, ezáltal megfutva a verseny leggyorsabb körét. Ez pedig néhány kör alatt meghozta az eredményét, ugyanis már csak egy-két tizedre voltam tőle, közvetlenül előttem ment. A célegyenesben pedig kihasználva a szélárnyékát meg is előztem és egy teljes kört mentem előtte, mígnem az első kanyart el nem fékeztem és meg nem előzött, azonban ismét felzárkóztam, és megint megelőztem, de nem hagyta magát és belső íven durván elment mellettem. Ez így ment a verseny végéig, mondhatnám, elvoltunk egymással az utolsó kör végéig. Szinte egyszerre fordultunk rá a célegyenesre, ahol kihasználtam a szélárnyékát, de ő rágyorsított és elsőként haladt át a célvonalon, én pedig második lettem pár centi híján. Ha külső szemszögből kéne néznem, akkor tuti, hogy célfotót kérek, mert nem lett volna egyértelmű. Mondjuk így se nagyon, de azért boldog voltam a második hely miatt, és amiatt, hogy izgalmassá tettem a versenyt. A levezetőkör megkezdésekor odamentem Marc mellé, aki még nagyban ünnepelte magát, és gratuláltam neki, ahogy ő is nekem, miközben a fejét rázta. Biztos vagyok benne, hogy a sisak alatt egészen jól szórakozott. A következő pillanatban pedig valaki megütögette a vállamat, odafordultam és a Doktor volt ott. Marchoz hasonlóan ő is rázta a fejét, miközben gratulált. Hát, istenem, ez van. Aztán Marquez megállt a zászlójáért, aztán engem is megállítottak, és a kezembe nyomtak egy 13-as számmal ellátott zászlót egy dögösre megszerkesztett vadmacskával. Mikor megláttam, szinte röhögőgörcsöt kaptam. De amúgy nagyon jól nézett ki, úgyhogy elfogadtam és azzal együtt vonultam végig a pályán a rajongók előtt, és csak akkor vettem észre, hogy sokaknál van ugyanilyen lobogó, ez pedig még jobban megmosolyogtatott. Szóval ilyen jó hangulatban tértem vissza a parc fermé-be, ahol hatalmas ováció fogadott. Lepattantam a járgányról és odafutottam a csapathoz, felugrottam a korlátra és valakinek a karjába vetettem magam. Ami az egészben a legviccesebb, hogy a végén Marcot is és engem is elkezdtek dobálni, majd a talpunkra állítva letettek a kék szőnyegre. Ott pedig újra gratuláltunk egymásnak, csak most egy ölelés kíséretében, amikor a semmiből előkerült Doviziozo, aki alaposan megszorongatott és így esélyem se volt levenni a sisakot, meg a kesztyűt, de azért sikerült. Az előbbit rátettem a motoromra, az utóbbit pedig Albertonak adtam. Akkor vettem észre anyut, a húgomat, Alexet és Juliát, akik szintén gratuláltak, valamint a távolodó Danny Kent alakját. Enyhe fájdalom keletkezett a szívemben, elszomorított az a látvány. Olyan volt, mintha valami bántaná, vagy esetleg én bántottam meg valamivel, amiről nem is tudok? Ha az utóbbi, akkor az sokkal rosszabb lenne, azonban ezzel most nem szabadott foglalkoznom, de nem hagyott nyugodni.
Néhány csoportkép után adtunk néhány interjút, ám az enyém nem lehetett magánjellegű, mert Dovi folyton bugyuta fejeket vágott mögöttem és még Marc is belepofátlankodott, amiért tettetett haraggal néztem rá.
- Nem zavarok? - kérdeztem "felháborodva".
- Így kezdted. - felelte nevetve a csapattársam, amitől én se bírtam továddadni a sértődöttet, úgyhogy elnevettem magam főként a válasza miatt, így szórakozottan mentünk vissza a csapathoz, ahol ismét meghallgattam, hogy mennyire őrült vagyok, persze jó értelemben, meg hogy erre nem mindenki képes, és hogy egy pillanatra azt hitték, hogy Marcot látják, aki végig elől ment, de azért gratuláltak. Majd az egyik szervező szólt, hogy kezdődik a díjátadás, úgyhogy menjünk fel.
Először Doviziozot hívták, aki vigyorogva foglalta el a dobogó harmadik fokát, másodszor engem szólítottak, így a sisakommal és Red Bullommal mentem ki, mire a tömeg egyszerre tapsolt és fütyült, ezzel kicsit elszórakoztam, közelebb mentem a korláthoz és buzdítottam őket, hogy még egyszer, mert nem hallom. Ez vicces volt, majd felugrottam a helyemre és lepakoltam a cuccaimat. Végül szólították a győztest, aki szokásához híven megint ugrándozva és vigyorogva jelent meg, ja, és az a tánc, amit lenyomott, hát azt nem tudtam hova tenni, így a hasamat fogva folyamatosan nevettem, ami kívülről inkább sírásra hasonlított. Közben megjelent a három díjátadó személy, az egyik férfi először Dovinak adta át az ökörszarvra hasonlító trófeát, a következőt nekem, amit magasan az égbe emeltem, és megpusziltam. Óriási öröm fogott el akkor. Majd az utolsót, amin az egyes szám volt, Marcnak adták. Az ő boldogsága is felhőtlen volt.
A díjak átadása után következhetett a spanyol himnusz Marc tiszteletére, amit kicsit az enyémnek is éreztem. Közben sok minden átfutott az agyamon, köztük ott volt apu, aki sajnos nem lehetett velem, aztán Mary, aki még mindig haragszik rám, anyunak az elmúlt néhány napban tanúsított viselkedése, ami számomra elég szokatlan, aztán ott volt Danny, akinél hirtelen egy hatalmas Pál-fordulás jelentkezett a tegnaphoz képest, ami nagyon fájt. Aztán egyszer csak vége lett a himnusznak, így a gondolataimnak is. Majd a semmiből három fekete cowboy kalap került elő, amiket feltettünk, és a pezsgők is megérkeztek, de csak kettő, mivel én még nem vagyok 21, ami Amerikában a nagykorúságot jelenti. Azonban ezt igazságtalanságnak tartottam, mert ketten voltak az egy ellen, és ebben még az is szerepet játszott, hogy lány vagyok, akiket erőszeretettel lepezsgőznek, ami nem is maradt el. Mindkét fiútól kaptam rendesen, ahogy a két paddock girl is. Most már tudom, mit éreznek szegények, és nem jó. Persze nem hagytam magam, észrevettem, hogy mind a ketten isznak, így közéjük álltam és megtoltam az üvegek alját, ezáltal leöntötték magukat. Ezen pedig nemcsak én szórakoztam jól, hanem mindenki más is. De azért, hogy komolyak is legyünk, csináltunk pár közös képet, amik után interjút kellett adnunk az interjúszobában, amit ma már egyszer megjártam és nem volt kellemes, de most csak is a pályán történtek érdekelték a riportert, amiről szívesen meséltem.
A beszélgetés után visszamentem a bokszba átöltözni, közben anyu és Juliá is megérkeztek, majd beszélgetni kezdtek. Leginkább a versenyről, és mindketten agyon dicsértek.
- Vicky, tisztára olyan volt, mint Marc. - állapította meg anyu, amikor előrementem a garázs hátsó részéről.
- Igen, nagyon hasonlít rá. - értett egyett Juliá. Hát, igen, a stílusom nagyon hasonló, mint az övé.
- Elvégre a bátyja. - mondta anyu nevetve, amikor épp kiértem, és szinte halálsápadtra váltott az arcszínem.
Akkor anyu, vagy Christina vagy akárhogy is hívják, lesütötte a szemét, ahogy Juliá is. Arcukat látva tudtam, hogy igaz a dolog. Abban a pillanatban eltört bennem valami, valami ami eddig a családomhoz, vagy inkább a nevelőcsaládomhoz kötött. A közös emlékeink porrá égtek a fejemben keletkezett tűztől és a helyüket átvette a düh, a harag, a csalódás, valamint a tudat, hogy életem közel 18 évét hazugságban töltöttem.