Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

15. A párbaj

Kijelentésemre hatalmas, mélyről jövő kacajban tört ki, amitől alaposan felment bennem a pumpa, és inkább otthagytam.
- Legyen. - egyezett bele, mire megtorpantam és visszafordultam. - Élvezet lesz leiskolázni egy kiscsajt.
- Ezt majd akkor mondd, ha már csak a hátsómat látod jó pár tíz méterre előtted. - vágtam vissza, majd odamentem Emiliohoz. Nem vártam meg, mit reagál a japán pilóta.
- Nem kellene ezt tenned. - mondta Marc menedzsere, miközben átadta a ruhámat.
- De igen. - csattantam fel határozottan.
- Rendben. - hagyta rám. - Akkor ez esetben... - kezdte és az egyik szerelőre nézett, aki egy tizenhármas rajtszámmal ellátott Hondát tolt be a garázsba. - A tiéd.
- Köszönöm.
- Öltözz, és mutasd meg Albertonak, mire vagy képes! - buzdított, én pedig tettem, amit kér.
Az istálló hátsó részébe mentem, ahol a nyári nőies ruhámat lecseréltem a bőrruhára. Hatalmas elszántsággal bújtam bele. Még el is képzeltem egy kamerát, ami végigkíséri az átalakulsomat, ami sorraveszi azt, ahogy becsatolom a csizmát, felhúzom a cipzárt, a sisakot, ahogy rögzítem, végül felveszem a kesztyűt. Mindez igazán nagyszerű lett volna, csak sajnos ez a valóság és nem egy film. Miután elkészültem, visszamentem a csapathoz, akik időközben beindították a motoromat. Felültem rá, és még egy utolsó mindenre elszánt pillantást vetettem Aoyamára, aki csak vigyorogva megrázta a fejét. Kedvem lett volna megverni, de ehelyett inkább kigurultam a pályára. Egy bemelegítőkör után megálltam a rajtrácson és megvártam az ellenfelem, aki csak nem akart jönni.
Néhány perc elteltével már úgy voltam vele, hogy visszaviszem a járgányt, ha ennyire megijedt attól, hogy esetleg megveri egy lány, de abban a pillanatban megjelent mellettem. A sisak mögül egy szúrós tekintetet mértem rá. A csapatból kijött az egyik szerelő egy piros zászlóval, amit nyílván egy pályamunkástól szerzett, beállt közénk és elmondta, hogy ne csináljunk semmi őrültséget, majd kinyújtotta a zászlós kezét, amit aztán még kétszer feljebb emelt, a harmadiknál pedig meglengette a lobogót jelezve, hogy induljunk.
Abban a pillanatban kilőttem a rajtrácsról ezzel magam mögé utasítva Aoyamát. Szinte késztetést éreztem egy kis kárörvendésre, de nem tettem, mert Hiroshi máris mellettem volt és megelőzött. Azonban nem hagytam magam, ugyanis a második kanyart túl szélesen vette, amitől kissé lelassult, ám pár másodperc múlva ismét a bal oldalamon volt, de most nem tudott megelőzni, és ez így ment kanyarról kanyarra, egyenesről egyenesre, míg elérkeztünk a célegyenes-ráfordítóra. Akkor már szinte éreztem, hogy ezt a győzelmet nem veheti el tőlem, tudtam, hogy jobb vagyok, mint ő, ám a következő pillanatot nem láttam előre. Hiroshi az utolsó kanyarban belsőíven támadt, túlságosan is közel volt hozzám és amikor rátértünk az egyenesre, egyszerűen nekem jött. Ezáltal elvitte a motorom hátulját, én pedig egy óriásit borultam, jobban mondva lerepültem a járgányról, végigpörögtem az aszfalton mígnem a kavicságy megállított, és ha ez nem lenne elég, egyszer még a motor is átcsúszott rajtam.
Szükségem volt néhány percre, hogy feleszméljek a sokkból és felálljak, de akkor már négy vagy öt pályamunkás mellettem volt, az egyik egy hordágyat is hozott, amit azonnal elutasítottam. Nem volt szükségem rá, bár a vállam szörnyen fájt, de nem éreztem töröttnek. A motorom azonban kissé totálkáros lett, leesett a plexije és az oldala egy része is hiányzott.
Szörnyen dühös lettem a ferdeszemű, arrogáns baromra, aki szándékosan kilökött. Ezzel az adrenalinlökettel ugortám át a korláton és a méregtől fortyogva indultam be a bokszba. Utam során megszabadultam a kesztyűtől és a sisaktól, hogy a szememet is lássák, amivel ölni tudtam volna. Egyszerűen nem érdekelt semmi, pusztán csak be akartam olvasni annak az idióta parasztnak. Még sose voltam ennyire ideges, de tényleg még akkor se, ha Rebeccával vagy anyuval vitatkozom, azonban ez kiverte nálam a biztosítékot.
- Remélem, most örülsz? - támadtam le Aoyamát.
- Repesek. - mondta gúnyosan.
- Rohadtul nem érdemelted meg a győzelmet.
- Veszíteni tudni kell.
- Igen, tisztességes versenyben. - helyeseltem. - De ez baromira nem az volt. Szándékosan jöttél nekem.
- Nem mentem neked. - cáfolta meg. - Előfordul, hogy elmegy a motor hátulja.
- Aha, főleg, ha még rásegít valaki. - kiáltottam és közelebb mentem hozzá.
- Hé, Vic. - fogott le Emilio. - Megesik az ilyesmi. Nem a te hibád.
- Nem, hát, mert az övé. - mutattam a japánra. - De örülök, hogy a pártját fogod. - ráztam le magamról kezét, és nekimenve Aoyama vállának hátramentem átöltözni.
Ezt nem hiszem el, nem igaz, hogy senki nem látta, hogy kilökött. Persze, előfordul, hogy elmegy a motor hátulja, hát hogyne. Ezt a legkönnyebb mondani, ahelyett, hogy a kész tényeket figyelnék, de nem. Mindenkinek egyszerűbb mindezt beállítani egy általános kiesésnek, pedig ez egyáltalán nem az volt. És az milyen már, hogy Emilio, Livio és a többiek is a japán tökfilkónak hisznek és az ő pártján állnak. Ez szemétség és kiszúrás velem szemben. Ennyi erővel azt is megmondhatnám nekik, hogy felmondok és vissza küldök minden szponzorterméket, szerintem ez se érdekelné őket, ahogy az se, amit mondtam, pláne, hogy az igazságról volt szó. Még azon is elgondolkodtam, hogy szólok anyunak, aki kiváló ügyvéd és bebizonyítja az állításomat.
- Ross. - szóltam bele ingerülten a telefonba, mikor felvettem.
- Neked is szia. - hallottam meg a húgom hangját.
- Bocsi. - vettem vissza kicsit.
- Ajjaj, mi húzott fel ennyire?
- Inkább ki. - javítottam ki. - Hiroshi.
- Beszéltél vele?
- Kihívtam versenyezni.
- És lenyomtad? - kíváncsiskodott.
- Tisztességes versenyben megtettem volna, csakhogy az az átkozott seggfej kilökött.
- Mi? - szólalt meg egy aggódó női hang, de nem anyu volt, hanem Roser.
- Ki vagyok hangosítva?
- Igen. - felelték egyszerre, bármennyien is voltak.
- Csúcs. - húztam el a számat és elindultam a hátsóajtóhoz, onnan meg a bejárathoz.
Közben elmondtam nekik mindent, részletesen. Kiadtam magamból a dühöm, Hiroshit elmondtam mindennek, aminek csak lehetett, és nem éppen szép jelzőkkel illettem. De ők legalább hittek nekem. Aztán anyu felajánlotta, hogy bíróságra viszi az ügyet, ám ezt passzoltam. Bármennyire is gyűlöltem Aoyamát, nem akartam neki kellemetlen pillanatokat okozni.
- És most mihez kezdesz? - kérdezte Alex.
- Az biztos, hogy nem leszek a tartalék tartalékja. - feleltem.
- De minek fogadtál Aoyamával? - hitetlenkedett még mindig Marc.
- Apu szerint, ha valami nem megy észérvekkel, akkor bizonyítsd tettel! Hát ezért.
- Értem. - nyugtázta. - Nem rossz tanács.
- Örülök, hogy tetszik, Marc. - mondta apu, aki tegnap este egész jól összehaverkodott a fiúkkal, Saraval és a szüleikkel.
Ezután pedig elkezdődött egy bájos csevegés, amitől ismét rám tört a felesleg érzete, úgyhogy leraktam a telefont. Amilyen balszerencsés vagyok, nekimentem valakinek. Amikor felnéztem, vagyis inkább le, megláttam Danit, akinek be volt kötve a keze. Ezekszerint megműtötték.
- Hogy ment a teszt a helyettesemnek? - kérdezte vidáman.
- Nem tudom, kérdezd meg tőle. - feleltem és elindultam a kocsihoz, de a spanyol elkapta a kezem.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy Hiroshi Aoyama fog versenyezni helyetted és nem én.
- Ó. - húzta el a száját. - Alberto nem tágít.
- Nem. - ráztam meg a fejem. - Ezt pedig sikerült tetéznem azzal, hogy párbajra hívtam a kegyeltjét.
- És nem tudtad megverni? - csodálkozott, mire sóhajtottam.
- Most fogom elmondani harmadszor... Tisztes versenyben megvertem volna, de a miénk nem volt az, ugyanis kilökött.
- Mi?
- Így igaz. Ami pedig a legrosszabb, hogy senki nem hiszi el, hogy szándékosan tette.
- Miért?
- Nyílván mert nem bírta elviselni, ha megveri egy lány. - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Szerintem azt senki se viseli el. - tette az ép kezét a vállamra. - Elintézem. - ígérte.
- Nem kell. - utasítottam vissza. - Így is nagy lehetőség volt ez az egész.
- Aminek még nincs vége. - közölte határozottan. - Főleg így nem. - tette hozzá és beviharzott a pályára.
Hogy ebből mi lesz?