Dance, Football and Other Loves (magyar)

10. fejezet

- Mert nem. Semmi közöd hozzá. – sziszegtem összeszorított foggal. – Most pedig örülnék ha távoznál.

Hosszan nézett, majd kikerült és a kandallón álló képekhez lépett. Pontosabban ahhoz a képhez, amit az előbb raktam vissza. – Nem megyek sehová. – mondta nekem háttal. A jegyeket lerakta a kandalló peremére és felemelte a képet. – Hiányoznak, ugye? – még mindig háttal volt, ezért nem láthatta, hogy megint könny gyűl a szemembe. – Nekem is hiányzik a húgom. – olyan halkan mondta, hogy alig hallottam meg. Meglepetten pislogtam. – Tudom milyen most neked. Vagyis nem teljesen, mert mégis más a kettő, de az én szüleim sem önmaguk a baleset óta. – visszarakta képet, majd megfordult és láttam a szemében a fájdalmat és a szomorúságot, amit a húga miatt érez. Még jobban összeszorult a szívem. – Alig látom őket, mindig dolgoznak. – félre nézett, mintha máris többet mondott volna, mint kellene.

- Sajnálom. – mondtam halkan a könnyeimen keresztül pislogva rá. – Sajnálom, ami veled és a családoddal történt. – visszanézett rám és szomorúan elmosolyodott. – Én... nekem. – hosszan kifújtam a levegőt. – Nekem nagyon hiányoznak. – a végén sírni kezdtem és a kezem a számra tapasztottam, hogy ne zokogjak fel hangosan. A szemeimet lehunytam, ezért meglepődtem, amikor Scott két erős karjával körbe ölelt és a mellkasára szorított.

- Ne sírj. – mondta és az egyik kezével a hajamat kezdte simogatni. – Nem azért mondtam, hogy megint sírni kezdj. – halkan beszélt és ha nem a fülem mellett lenne a szája, talán nem is hallottam volna meg a szipogásomon keresztül. Elvettem a kezem a szám elől, és körbe fontam Scott derekán mind a két karom, a homlokomat pedig a mellkasának támasztottam.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem suttogva, mikor már egy kicsit csillapodtak az érzelmeim, de még mindig szorosan öleltük egymást.

- Mit? – suttogta ő is.

- Miért viselkedsz most velem így? – elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. – Kedvesen. – tettem hozzá.

Nézett egy darabig, majd a számra tévedt a tekintette és elvigyorodott. – Reménykedtem egy kis lazító váll masszásban, ami átterjedhetne a hátamra is... igazán ügyes kezeid vannak. – vonta fel a szemöldökét sokat sejtetően.

Nevetve mellkason taszítottam és megráztam a fejem. – Igazán tudod, hogyan ronts el egy szép pillanatot.

Ránéztem, de már nem vigyorgott. – Azért vagyok itt, mert tényleg komolyan mondtam tegnap a parkolóban, hogy jó barátok leszünk. – komoly arccal nézett rám. – Szeretném, ha a barátaim között tudhatnálak. – felém nyújtotta a kisujját, amin majdnem megint elnevettem magam. – Szóval mit mondasz?

Elfogadtam a kisujját, és örültem, hogy nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. – Persze, barátok. – bólintottam, mire kisujjamnál fogva magához húzott és újra megölelt.

***

Másnap elkéstem a suliból. Beállítottam az ébresztőt, hogy időben felkeljek, de túl sokszor nyomtam rá a szundi gombot. Miután végig szaladtam a folyosón huszonkét perces késéssel estem be a végzős matek órára. Kipirulva és levegőért kapkodva álltam a tanári asztal mellett, amíg Mrs. Bennett megírta a későknek járó büntető cetlit. Átnyújtotta a lapot, majd visszament a táblához, amíg én helyet kerestem magamnak. Egyetlen egy hely volt még üres. A leghátsó sorban. Scott mellett. Még egyszer körbenéztem, hátha találok még egy másik szabad asztalt, de nem volt több. Legyőzötten kullogtam a hátsó sor felé és kerültem, hogy ránézzek Scott vigyorgó arcára. Nem tudom, mit tervezett, de nem nagyon hiszem el ezt a „legyünk barátok" dolgot. Lehet, hogy tegnap tényleg rendesen viselkedett és egy gyenge pillanatomban talált rám és jól esett, hogy ott volt, de még csak egy hete ismerem és a fele időben egy seggfej volt. Nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra jó fiú lesz belőle.