Szeretnélek utálni (omegaverse)(Jikook)(Befejezett)

Part 37.

Jimin lassan sétált, kezét a baba dudorára tette, ami most már egészen észrevehető volt. Hideg volt és hűvös, és senki sem volt az úton. Nem telt el túl sok idő azóta, hogy elhagyta a Jeon-kúriát, de remélte, hogy hamarosan célba ér.

Hirtelen sietős lépteket hallott maga mögött, és védelmezően betakarta a hasát. Nem akart megfordulni, és úgy döntött, hogy egy kicsit gyorsabban megy.

– Jimin!

Jimin szeme elkerekedett a hang hallatán, ami egyértelműen nagyon ismerős volt. A mögötte álló személy néhány lépésre tőle megállt, és megpróbált levegőhöz jutni.

Jimin lassan megfordult, és látta, hogy Jungkook zihál, a kezét a térdére tette.

-"J-Jungkook-"

– Mit gondolsz, mi a fenét csinálsz? – csattant fel Jungkook, és vörös arccal meredt az omegára.

Jimin szeme elkerekedett, és csak nézett Jungkookra anélkül, hogy bármit is mondott volna.

-"Hülye vagy?! Ki megy el az éjszaka közepén egy kibaszott levéllel?! És terhes vagy?! Megőrültél?!" - szidta Jungkook, és levette a saját kabátját, hogy eltakarja Jimin vállát.

Megérintette Jimin arcát, és még jobban összeráncolta a homlokát: "Istenem, megfagysz!! - mondta Jungkook, és megfogta Jimin arcát a kezével.

Jimin szeme könnybe lábadt, alsó ajka megremegett, miközben beharapta, hogy ne sírjon.

Jungkook pislogott, csak most vette észre, hogyan kiabál az omegával az utca közepén. – Elnézést, nem akartam kiabálni veled, csak aggódtam...

- Te... te beszéltél hozzám... - mondta Jimin, hangja alig haladta meg a suttogást -, és te... megérinttél... Annyi idő után... - lélegzett Jimin, és becsukta. a szemeit, ahogy könnyek hagyták el őket, miközben arcát Jungkook kezébe fúrta.

- Ó, Jungkook... - suttogta és még jobban sírt.

Jungkook csak puszta érintésétől és hangjától nézte az omegát, aki sírt... Vajon Jimin annyira vágyott rá...?

- Jimin... - suttogta Jungkook.

Jimin könnyes szemekkel nézett fel az Alfára, és olyan gyengéden, de mégis őszintén mosolygott rá: "Jungkook... Oh Jungkook... Köszönöm..." mondta Jimin elégedetten.

Megérintette Jungkook kezeit, és utoljára megcsókolta őket, mielőtt hátralépett, még mindig félholdnyi mosolyt sugározva Jungkook szemére.

-Nagyon köszönöm... Most már mindig emlékezni fogok erre a pillanatra... erre az emlékre... életem hátralévő részében... Köszönöm... - mondta Jimin és meg akart fordulni, de Jungkook kitartott a csuklóját.

-"Hogy érted?" – kérdezte Jungkook homlokát ráncolva az omegára.

Jimin rámosolygott: - Nem olvastad el a levelem?

– Megtettem. Mi van vele? – kérdezte Jungkook jobban összeráncolva a homlokát.

-"Jungkook-ah... tévedtem... könyörögtem, hogy hagyj maradni... kényszeríttelek... hogy velem élj... nem kellett volna... Soha nem leszel boldog velem... - mondta Jimin szomorúan mosolyogva.

- "Szóval úgy döntöttél, hogy elmész..? Elengedsz...? Hagyod, hogy továbblépjek...?" – kérdezte Jungkook, és elengedte Jimin csuklóját.

Jimin lassan bólintott: "Igen. Mert szeretlek... őszintén, őszintén, őszintén szeretlek... és annyira szerelmes vagyok beléd, hogy nem látlak fájdalmadban... sírni. az éjszaka közepén, miattam... Szóval még ha ez azt jelenti is, hogy el kell hagynom... a boldogságodért... akkor is..."