Csak amikor a dolgok a legsötétebbre fordulnak, akkor fogják az emberek odakapni a fejüket és tudomásul venni őket, és csak akkor fogják ténylegesen előmozdítani a változást. Nincsenek tudatában annak, hogy maga az egész élet egy háború, a jók és a gonoszok között.
Mindenki próbálja a saját helyét megtalálni, hinni valamiben, de pont ezért kerülik ez a figyelmüket a tények, amelyek egyébként mindenki orra előtt ott vannak. De persze néhányaknak kevés ürügy is elég ahhoz, hogy a hősökről rosszat gondoljanak.
Pedig a hősök azok, akik nekivágnak az ismeretlennek, és ezáltal a maguk sorsának kovácsai. A helyes utat választják, függetlenül attól, hogy mit gondolnak mások. Tisztában vannak vele, hogy ők is csak hús és vér, és bár ismerik a végzetüket, nem tudják annak az idejét...mégis bátran vetik bele magukat az újabb és újabb küzdelmekbe.
Én csak reménykedni tudtam, hogy a szerelmem nem most omlik össze. Ha hagyja, hogy kicsússzon a lába alól a talaj, akkor mindennek vége, még mielőtt az erősítése odaérne...én pedig csak itt ülök, egy helyben, és rá vagyok kényszerítve arra, hogy végignézzem.
- Ez...ez igaz? - kérdezte halkan, rekedtes hangon.
Tudtam, hogy hozzám szólt. Dabi idegesítő vigyora csak még szélesebbé vált, mert látta, hogy most megfogta az öccsét. A varratai minden erejükkel azon voltak, hogy még egyben tartsák az arcát, mely már kísérteties grimaszba fordult át...a rémálmaimban szereplő szörnyek sem ilyen rettenetesek.
- Shoto, kérlek... - szóltam neki gyengéd hangon. - Ne ezzel foglalkozz, a harcra koncentrálj!
- Igen, igaz! - válaszolt a bátyja. - Azokat a napokat az ágyamban töltötte, azokban a ruhákban, amelyeket én adtam neki. Az én fürdőmet használta, az általam vitt ételeket ette!
- Elég! - nyögtem fel keservesen.
- Dehát az alaksorban tartottátok! - förmedt rá Shoto.
- Ó, igen! Ott is volt...de egyébként elég nagy luxusban részesítettem...egészen megkedveltem. Olyan kicsi...ártatlan...törékeny...
- MEGÖLLEK! - ordította torka szakadtából a felemás.
Végleg elszakadt nála a cérna. Mindkét oldalát teljesen igénybe vette, és kíméletlenül, embertelen gyorsasággal mérte rá a támadásokat. Amíg a gonosztevő azzal volt elfoglalva, hogy kikerülje őket, addig közel férkőzött hozzá, és minden erejével úgy a falhoz vágta, hogy az kidőlt a varrott teste mögött.
És még ekkor sem állt meg.
Sikeresen bevitt neki egy jobb horgost, amitől megtántorodott, ezt kihasználva pedig kilökte őt a falon keletkezett lyukon, a mélybe. Ő maga sem volt rest azonnal utána ugrani, és amint Dabi földet ért, teljes testével a gyomrára érkezett.
Ismét nem volt teljesen tiszta a kép, hála a kettő közelségének, de azt ki tudtam venni, hogy éppen az öklével ostromolja a már eleve elcsúfított arcát...most először láttam, hogy milyen az, amikor elveszíti a kontrollt.
Todoroki Shoto, a hős, aki köztudottan az érzelemmentes, megfontolt és nyugodt természetéről ismert, vadállat módjára ütlegelte a gonosztevő bátyját. Szerintem jobban is jártam, hogy nem láttam az arcát, vagy a vérben forgó szemeit.
Dabi viszont egyszer csak elkapta az öklét, mellyel újabb ütést adott volna neki.
- Befejezted? - hörögte, majd fejét elfordítva kiköpött egy adag vért a frissen esett fehér hóba. - Miattad felszakadtak a varrataim. Ki fogja ezt helyrehozni?
- Senki, mert elintézem, hogy innen ne távozz élve - Shoto olyan hangon válaszolt neki, amitől még én is megijedtem.
Mintha teljesen kicserélték volna őt, szabad bal kezét használva egyenesen a gonosztevő arcába lobbantotta lángjait, mire az fájdalmas kiáltást hallatott. A kép elsötétült, és egy puffanás adta tudtomra, hogy Dabi megunta a heverészést, és közvetlen dulakodásba kezdett öccsével, a földön.
CZYTASZ
𝑰𝒏𝒇𝒊𝒏𝒊𝒕𝒚 | 𝑻. 𝑺𝒉𝒐𝒕𝒐 𝒙 𝑶𝑪 | ✓
Fanfiction"Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk." Tomoyo Aliz élete egyik pillanatról a másikra megváltozik...
