Az alvás a természet orvosa. Ezáltal nyugodhat meg egy kicsit az ember lelke. Álmokba menekülve feledkezhetünk meg egy kicsit a mindennapokban felgyülemlett problémáinkról, a stresszről és egyéb negatív ingerekről.
Eddig nem tekintettem rá máshogy, mint szükségletként a test számára. De valójában nemcsak fizikailag van szükség a pihenésre.
Aztán ott a magány. Megszoktam, hogy egyedül hajtom álomra a fejem, és ugyanígy kelek fel. Nem éreztem szükségét annak, hogy megosszam valakivel az ágyam, a személyes terem.
De valójában ahogyan alvás közben szükségünk van az álmokra, ugyanúgy miközben ébredezünk, szükségünk van rá, hogy megérintsünk valakit és beszéljünk hozzá, hogy megérintsen valaki, és beszéljen hozzánk.
Hiába nem első eset volt, csak most ismertem fel igazán, hogy milyen jó az, ha van veled valaki. Kinyitni a szemed, és látni, ahogy szeretted még békésen szuszog melletted, kisimult ráncokkal, szintén levetkőzve a problémáit...
...meg úgy jelenleg minden mást is...
Csak bágyadtan pislogtam Shotora, és úgy éreztem, mintha a szívem védtelenül feküdne a testemen kívül, az ő személyében. Minden élénken létezett az agyamban, a tegnap estéről. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy komolyan megtettük. Immár véglegesen bizonyítottuk egymásnak az érzéseinket, és megjelölve a másikat elkönyveltük hovatartozásunkat.
Mert most már egymáshoz tartozunk.
Akaratlanul is elmosolyodtam, kezem pedig magától mozdult, hogy a felemás tincsek közé túrhasson. Olyan puhák voltak, akár a selyem, szinte véteknek éreztem hozzájuk érni, még tiszta kézzel is. Tenyerem lassan, óvatosan simítottam arcára, mire kicsit összerándult és mély levegőt vett.
Nem szándékoztam felkelteni, hiszen annyira aranyosan, ártatlanul aludt. Azonban képtelen voltam nem megérinteni őt, mintha csak a tudatalattimnak bizonygattam volna, hogy "igen, mindez valós és nem csak egy álom".
Persze nem feledkezhettem meg a rossz dolgokról sem. Az áldozat egy választás, amit meghozol, de a veszteség valami, ami téged választ. Elég nagy veszteséget szenvedtünk, annak ellenére is, hogy már mennyi áldozatot meghoztunk.
Jobban mondva Shoto és társai...nekem ehhez aligha lett volna közöm már a kezdetektől, ha nem vonnak ebbe bele.
De végső soron nem panaszkodhattam. A legsötétebb pillanatainkban, mikor lepereg előttünk az élet, rábukkannunk valamire, valamire, ami kitartásra késztet, ami tovább hajt előre. Ahogy haladtam az eseményekkel, a mellettem fekvő férfi vált számomra az okká, mely szükséges a túlélésre.
- Mennyi az idő? - kérdezte karcos hangján a felemás, mialatt szemeit továbbra is lehunyva tartotta.
- Nem tudom. Nem akartalak felkelteni azzal, hogy mocorgok, a múltkor sem díjaztad - nyújtózkodtam.
Shoto sóhajtott egyet, majd arcizmai rándulása nélkül nyúlt felém a takaró alatt, hogy derekamnál fogva húzzon magához. Látszott rajta, hogy még valahol az alvás és az ébredés között rekedt meg, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a homlokomra adjon pár leheletnyi puszit.
Szorosan öleltem őt át, fejem a mellkasába fúrtam. Annyira idilli pillanat volt ez, hogy örökre így akartam volna maradni, csak vele.
- Semmi kedvem megmozdulni... - suttogta, mire elmosolyodtam.
- Pedig muszáj leszel. Mindketten ragadunk az izzadtságtól, le kéne zuhanyoznunk. Aztán jó lenne valamit enni is...
- Először várd már meg, míg felkelek - dörmögött elégedetlenül. - Olyan vagy, mint valami rossz titkárnő, aki éppen a napi teendőim sorolja abban a pillanatban, amint kinyitom a szemem...
YOU ARE READING
𝑰𝒏𝒇𝒊𝒏𝒊𝒕𝒚 | 𝑻. 𝑺𝒉𝒐𝒕𝒐 𝒙 𝑶𝑪 | ✓
Fanfiction"Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk." Tomoyo Aliz élete egyik pillanatról a másikra megváltozik...
