- Hazamegyek - szólt érzelemmentes hangon Shoto.
- Ne, kérlek ne! - válaszolt hevesen Deku, de hangja még mindig remegett. - Te vigyázz Tomoyora, legalább ti legyetek biztonságban!
- Talán hagyjam, hogy egyenként lemészároljon titeket? - replikázott ingerülten.
Még mindig kontrollálhatatlanul sírtam, a szüleim pedig ugyanúgy az ajtóban álltak, döbbenten végighallgatva a beszélgetést. Nem akartam, hogy tudjanak ezekről bármit is, de most túlságosan elfoglalt az, hogy éppen fuldokoltam...a felemás pedig szerintem észre sem vette őket.
- Ne játszd a nagy hőst, te idióta! - vette vissza magához a szót Dynamight. - Nem fog semmi megváltozni, ha te visszajössz ide, maximum téged is megölnek.
- Engem akar, én kellek neki!
- Pont ezért ne játssz a kezére, barom! Neked megvan a magad feladata, vigyázz a dilidokinkra, és maradj a seggeden! - parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon.
Shoto érezve azt, hogy vesztette ezt a szócsatát, ingerülten ökölbe szorította a kezét. Anyáékra vezettem a tekintetem, és nem meglepő módon mindketten lesápadva figyeltek minket. Kezeimmel jeleztem, hogy inkább menjenek ki, de először fel sem fogták heves gesztikulálásom, így beletelt pár pillanatba, mire megmozdultak.
Nem tudom, hogy fogom ebből kivakarni magam náluk...most már biztosan tudják, hogy én is benne vagyok nyakig ebben a dologban.
- Kacchan, segíts már! - ismételte meg pár perccel ezelőtti kérését Deku.
- Később még felhívlak - morgott a szőke hajú hős. - És Aliz! - szólt ekkor nekem. - Ne hagyd elindulni ezt a világbarmát.
Épp, hogy eljutottak fülemig szavai, már bontotta is a hívást, így nehéz csend telepedett ránk. Jobban mondva nem volt olyan nagy a csend, hiszen én még mindig lihegtem és szipogtam. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Egyszerűen nem fért a fejembe, nem akartam elfogadni ezt a tényt.
Shoto is megtörten zuhant vissza az ágyra. Ők is barátok voltak, sőt, régebb óta ismerte Eijirot, mint én...nagyon közeli kapcsolatban voltak, éppen ezért rázta meg őt is ez a tény.
Alig láttam a könnyeimtől, de támogatni akartam őt...tudatni vele, hogy mindkettőnknek szüksége van most egy kis melegségre a hideg zuhany után. Óvatosan érintettem meg a vállát, mire rám pillantott. Nem voltam biztos benne, hogy a látásom ennyire rossz, vagy az ő szemei is megteltek könnyekkel, de rövidesen választ kaptam erre, mikor magához rántott, fejét a nyakamba fúrta, és halkan bár, de ő is sírni kezdett.
Testének remegése és maga a tény, hogy ő is tényleg elsírta magát, arra késztetett, hogy én is újra elkezdjem itatni az egereket. Természetesen előttem volt, amikor pár napja még mosolyogva köszönt el tőlünk...és már soha többé nem láthatom azt a mosolyt...
A könnycseppjeinkkel együtt kiürül belőlünk a bánat, és fehérre mossa a lelkünket. A sírás utáni hófehér lelket az emlékek sokasága pettyezi be újra és újra. Szerencsétlenségemre pedig nekem abból akadt bőven. Rögtön átértékelődött bennem minden. A rengeteg rossz, a sok fájdalom, amit okoztam neki...és még csak el sem tudtam tőle normálisan köszönni.
A "mi lesz most" fekete fellege teljesen beárnyékolt, olyan nyomást helyezett rám, amitől azt hittem, örökre megnyomorodok. A lelkem már nem bírta el ezt a sok fájdalmat, ráadásul látni, ahogy az általam szeretett férfi is épp így érez...szinte a szívem is beleszakadt.
- Holnap elmegyünk innen - motyogta rekedtes hangon Shoto. - A szüleidnek pedig ne mondj semmit.
- N-Ne mondjak semmit? - lepődtem meg. - Hiszen végighallgattak mindent, szerinted nem fognak kérdőre vonni?
YOU ARE READING
𝑰𝒏𝒇𝒊𝒏𝒊𝒕𝒚 | 𝑻. 𝑺𝒉𝒐𝒕𝒐 𝒙 𝑶𝑪 | ✓
Fanfiction"Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk." Tomoyo Aliz élete egyik pillanatról a másikra megváltozik...
