Megtanultam, hogy a jó szándékra nem érdemes építeni. Hiába próbálod mindenkiben a jót látni, vannak emberek, akiknél ez felesleges. Visszaélnek a bizalmaddal, és keményen beléd rúgnak. Erre példák a gonosztevők.
Miattuk nincs más értelme létezni, mint a remény, hogy a következő nap változást hoz. És ha az nem, még mindig ott az azt követő. A hősök azok, akik a holnapokkal próbálják ezt végbevinni. De sajnos ők is csak emberek, akiknek végül a tetteikre emlékeznek...ezért kell jól megválasztaniuk őket.
Viszont néha csak egy poén kell. Egy kis biztatás, valami, ami azt súgja, minden rendben lesz. Én bár nem vagyok hős, engem lenyűgöz, amit ők tesznek, akár civilben is. Tudom, hogy én másban vagyok jó, hogy én nem vagyok képes véghez vinni azokat a dolgokat, amiket ők...nem vagyok ugyanolyan, mint ők.
Ennek ellenére is itt vagyok, és csinálom, amit csak tudok. Nem a pénzért teszem, nem azért, hogy kiraboljak másokat, hanem mert segíteni akarok az embereken. Egy szebb holnaphoz akarok hozzájárulni.
Bár ez az örökösnek tűnő hadakozás csak hangoskodás és harag, a diplomácia, ami a történelmünk folyamán formálta a mindennapokat, többé nem elég ide. Az emlékek, melyeket az elesettek miatt hordozunk, mázsás súlyokként nyomják a szívünket, és ezeket nem tudjuk elfeledni itallal, vagy alvással. Másoknak csak eszközök, nekünk viszont példaképek, akikre illő felnézni, még így is, a haláluk után.
Csak a tudatlanok nem veszik észre a tetteik fontosságát, azok, akiknek az életben semmi gondjuk nincsen, minthogy hátradőljenek egy kényelmes székben, papírokat irkáljanak alá, és csinos titkárnőket fűzögessenek...
...elragadtattam magam...
Egy ország vezetőjének bölcsnek kellene lennie. Tiszteletet kellene parancsolnia. Tökösnek kellene lennie.
'Kellene'.
Ők viszont learatják a babérokat, míg a hősökre támaszkodnak, anélkül, hogy ők is felmérnék az ellenfeleket. A legpitibb bűnöző is lehet fegyvertelen, ha közben a képességével öl...és sokszor a hősök is védtelenek egy idegen, ismeretlen képességgel szemben.
A jövő megépítése és a múlt életben tartása egy és ugyanazon dolog. Mindez a jelenben koncentrálódik, abban, hogy most mit teszünk. Mégis mindenki maszkot visel, vagy kénytelen a saját maszkját megalkotni. Ott lenne az igazság az emberek szeme előtt, ők mégsem veszik a fáradtságot, hogy megleljék...szemet hunynak felette, és másokra mutogatnak. Emiatt a maszk miatt az emberek olyanokká válnak, mint a kövek, melyeknek van egy bizonyos oldala, ami nem faragható.
Az a legszomorúbb, hogy még a hősök közt is vannak olyanok, akik nem nevezhetők annak. Árulásukkal több rombolást okoznak, mint egy földrengés. Természetesen az emberek ezt már könnyebben megjegyzik, és miattuk piszkálják azokat a hősöket, akikre valóban ráillik ez a megnevezés.
Kezdem elveszíteni a hitem a társadalomban...
- Mennyivel könnyebb lenne, ha ő is itt lenne... - sóhajtottam, miközben végigfuttattam tekintetem Eijiro fényképén.
Az egyiket keretbe helyeztem, és a nappalim kis asztalára tettem, hogy munka közben vidám mosolya egy kis erőt öntsön belém...egyre inkább elhatalmasodtak a negatív gondolatok a fejemben, helyzetemen pedig a borongós, fekete fellegek sem segítettek, melyek a lakosztályom ablakából kukucskáltak be ránk.
- Próbáld meg nem feltépkedni a sebeidet - pillantott fel rám az egyik mappából Shoto.
- Miért? A seb dolga nem az, hogy vérezzen? Hiába fáj, nem feledkezhetek el róla. A sírjánál sem voltam kint már egy ideje...
YOU ARE READING
𝑰𝒏𝒇𝒊𝒏𝒊𝒕𝒚 | 𝑻. 𝑺𝒉𝒐𝒕𝒐 𝒙 𝑶𝑪 | ✓
Fanfiction"Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk." Tomoyo Aliz élete egyik pillanatról a másikra megváltozik...
