Az utolsó őrző: a kezdetek

Huszonkettedik fejezet: Az utolsó őrző

Teljes sötétség volt bármerre is nézett. Magányosan feküdt a semmi közepén, és csak a csillagok világítottak le az égboltról rá, ugyanis éppen újhold volt. A megannyi apró csillogó pont az égen éppen csak annyi fényta adtak, hogy meg tudja különböztetni az égbolt határát a talajtól. Nem érezte egyetlen végtagját sem, és csupán a szélfúvást lehetett hallani, mely a magányos erdőben töltött napjaira emlékeztette, amit még útja során hallott az erdő szívében. "Utazás" ugrott be hirtelenjében "de jó is volt. Viszont hova és miért is tartottam?" próbálta felidézni, de csak az jutott eszébe hol is lyukadt ki. "A nirvana birodalom..." majd hirtelen feleszmélt "tényleg. Jó kis csata, bár tehettem volna többet. Pedig úgy igyekeztünk elérni azt a kolostort, viszont a városból se jutottunk ki." Azt hitte meghalt, mert mi másnak lehetne ilyen érzése. Mi másért lenne a hegyekben, egy olyan összecsapás után fájdalom nélkül. "Szóval ilyen." Gondolta magában, de valami mégiscsak furcsa volt. Az ujjai össze voltak ragadva alamitől. Nem volt nehéz szétválasztani őket, de amikor összejött és meg akarta nézni mégis mi lehetett az, hirtelen hatalmas fájdalom nyilalt bele, amire felébredt a teste és minden porcikája sajogni kezdett. Fájdalmában fel is kiáltott, majd ráeszmélt:

-Úgy néz ki mégsem haltam meg. - "De akkor mi is történt?" Töprengett.

"Emlékszem, hogy miután megölték Tengent..." ekkor hirtelen a lelkébe is belenyilal a fájdalom "Tengen! Masa és Makotot! Úristen, mi történt velük?" Az elméje pár másodperce teljesen üres volt, a testét pedig nem is érezte, de most mint egy vihar a tengeren, hirtelen elöntötték a gondolatok melyek villámként cikáztak agyában. A szellő mely nemrég még simogatta, most iszonyatosan hidegnek érzett, és szörnyű fájdalmai voltak. Hamar elkezdte a nagyobb sebek begyógyítani és a kínt megszüntetni, de az a kevés orvolási technika amit Masa mutatott neki, éppen hogy csupán egy kicsivel tették enyhébbé szenvedését. "Mi is történt?" Próbáld visszaemlékezni, és a képek egyre másra visszatértek.

Abban a pillanatban amikor meglőtte és eltalálta őt a hosszú párbaj végén, az utolsó pillanatban megforgatta a lándzsát amely a kezében volt és ahogy megpördült az a kezében, egy kör alakú pajzsot hozott létre. "Fogalmam sem volt róla, sőt remélni se tudtam, hogy megállítja. Csupán végső kétségbeesésem közepettem reflexből tettem így." Gondolt vissza, majd a következő pillanatokban már a levegőben volt. A hatalmas energia annyira magasra fellőtte, hogy mikor visszanézett, magasan a hegyek fölött járt. Közel volt ugyan a város a hegység lábához, de ez akkor is hihetetlen volt. A teste még mindig csak úgy ragyogott, és mikor a csúcson járt, és elkezdett zuhanni, hatalmas fémlemezek óriási tollakat alkotva a levegőben fékezték zuhanását. "Legalább egy landolást kitaláltam volna!" Gondolta, miközben vészesen közeledett a talajhoz. A barlangban negyed ennyit zuhant, és a szárnyak is valahogy sokkal egyszerűbben működtek, de most valami más volt. Így jobb ötlet híján, a tamachi erejével maga köré tekerte azokat, mint hernyó a bábot. "Képtelen vagyok abbahagyni a levegőben való forgást." Majd becsapódott, és azóta csak ott feküdt. Annyi ideje, hogy a beesteledett, pedig még csak el sem kezdett lenyugodni a napi, mikor a nagy csata megtörtént.

Eközben a birodalomban maradt társaira igen szörnyű sors várt. Megpróbáltak elfutni, amikor Alas kidőlt a hatalmas mennyiségű nyers energia használata után, de pont a helyszínre ért Enemoto és csapata Kobe Yuki társaságában. Mikor meglátták a felállást azonnal vasra verték a két lázadót, és az orvosok legalább annyit elértek meg ott a helyszínen, hogy a fiatal tábornok magához térjen és elmondja mi is történt. Sok kérdésük volt kezdve az ember fiú eltűnésével, az összedőlt kapu, az eszméletlen osztaga és a halott császárról. Aki pedig így számolt be Enemotonak:

-Kinyírtam! - Kiáltotta amennyire csak tudta.

-Ezt látom. - Felelte nyugodt hangnemben. - De kit?