Az utolsó őrző: a kezdetek

Tizenkilencedik fejezet: A rend becsülete

Miután megtudta a császár valódi terveit, és tisztában volt vele, hogy a céljaik megegyeznek egy bizonyos szempontból, úgy gondolta eleget tesz kérésének. Megpróbál beilleszkedni a nirvana birodalomba és él a lehetőségeivel, hogy képezze valamint fejlessze saját magát, ahogy és ahol csak tudja. "Pont mint egykor a kolostorban." A nirvanák híresek voltak ugyanis a hihetetlen minőségű oktatásról és kiképzéseikről. "A rend várhat, ilyen lehetőség egyszer adódik az életben, és ha vissza is térek, a tudás amivel it gazdagszom nagy hasznunkra lesz majd." Gondolta magában, ahogy Masa és Makotohoz igyekezett. Mikor végre meglátták egymást, sietve odaszalattak a testvérek, és megkérdezték, hogy most mégis mi lesz.

-Na? - Kérdezte Masa.

-Mi az, hogy na? - Értetlenkedett.

-Miért hívott téged a császár? - Vette át húgától a szót Muranaka.

-Mert elmondta, hogy mi is a célja velem. - Felelt kedvesen. - Azt szeretné, hogy ha bármi esély is van arra, hogy újra megalakul az Anchisukiru, abban az esetben minél tökéletesebb legyen. Éppen ezért azt mondta, hogy itt tanuljak és fejlődjek, mielőtt még folytatnám utamat. - Magyarázta el nekik.

-Ezek szerint itt fogsz maradni a nirvanáknál? - Szólalt meg Masa.

-Igen.

-Ebben az esetben gyere és lakj nálunk! - Ajánlotta fel. - Amióta visszatértünk Makotoval, azóta sikerült egy közös házat szereznünk.

Mesélte neki a lány, de Shishidonak más tervei voltak. Ráadásul így beigazolódott az, amitől félt: "A szüleik odavesztek volna? Ezek szerint igen."

-Köszönöm a meghívást, azonban a császár felajánlott egy kisebb összeget, amivel elszállásolhatom magam, mielőtt munkát találnék, de ne aggódjatok. Örömmel és gyakran foglak titeket meglátogatni. - Utasította el kedvesen a meghívást. - Nem szeretnék a terhetekre lenni.

-Te? Ugyan, ne butáskodj! - Vágta rá Ohashi.

-Ez a minimum. - Erősítette meg a bátyja.

-Nos, kétlem, hogy a mai napon ráadásul emberként képes leszek szállást találni. - Mondta nagy nehezen bele egyezve Shishido. - Úgyhogy a mai napra örömmel elfogadom a meghívást. - Ugyanis már lemenő félben volt a nap, amikor végre együtt lehettek.

Eközben valahol messze nyugaton, magasan a hegyek között, egy romba döntött kolostor romjaihoz igyekezett valaki. Nakama volt az, aki egyik alkalommal apját vadászaton kísérve, egy rövid időre meglógott, hogy régi barátjára megemlékezzen. Egy jó darabi kereste, de mikor végre meglelte a hosszú keskeny hegyi utat, ahonnan egyszer még régen Shishidot látta lejönni, újult erőre kapott. Amikor odaért, és meglelte az azóta benőtt romokat, levette a csukját fejéről és szépen lassan, tisztetletét kifejezve járta körbe a helyszínt.

-Milyen jó is lenne, ha amikor visszatér, az újjáépített kolostor fogadná itt. - Mondta egymagában. - Biztosan örülne neki.

Ahogy végig tekintett a romokon, eszébe jutott az egyik hevesebb vutája édesapjával. Amikor ugyanis egyszer kihallgatta, hogy Tamanaha tábornokkal tárgyalnak. Ahogy meghallotta, hogy fegyvereket adnak el délen, az ottani háború miatt, hatalmas dühbe gurult. Mérgében benyitott, és ráförmedt édesapjára.

-Mégis mit képzelsz! - Kiáltott rá.

-Nakama kisasszony? - Csodálkozott a tábornok.

-Yori, mégis mit képzelsz?! - Háborodott fel az öreg.

-Te mit képzelsz magadról? Támogatsz egy olyan pusztító háborút a saját bevételeink érdekében? Komolyan ennyire vinné a nagy Nakama család?