Az utolsó őrző: a kezdetek

Első fejezet: Elveszve

A nap éppen csak felbukkant valahol a távoli horizonton, amikor egy rejtélyes alak megjelent a város kapujában. Ezelőtt sohase látták erre, és azután sem. Nagy táskát cipelt, és hosszú kabátot annak ellenére, hogy az ősz első pár napja nem olyan régen kezdődött. Szinte biztos, hogy nem helybéli, hiszen alig ismeri ki magát, nem csak a tájékozódásban, hanem az emberekkel sem. Rövid önmagában való tanakodás után, odafárad az egy lovaskocsi tulajdonosához, és megszólította.

-Elnézést, zavarhatom egy pillanatra? - Kérdezte udvariasan,

-Mit akarsz kölyök? - Jött a válasz egy fáradt hangon,

-Csak meg szeretném érdeklődni, hogy merre tart egészen pontosan, ezek a kereskedőkből álló karaván. - Mutatott végig azon a rengeteg megrakodott szekéren.

-Figyelj kölyök, mi nem futárszolgálat vagyunk. - Közölte vele. - Pláne nem ingyen, de ha fizetnél is, akkor is meg kell kérdezzem a főnököt. Keress valamivel jobb módot, ha utazni szeretnél.

Azzal bement a szekér hátulsó raktárhelyiségbe. Vagyis ment volna, de a fiú utána kiáltott.

-Fizetni azt tudok, nagyon is. - Ennek hallatán vissza kecmereg az öreg, és annyit szólt:

-Keletnek megyünk, Cerenith gazdagabb hegyvidéki régiói felé.

-Pont arra van nekem is szükségem - közölte - viszont nem mondhatok semmit arról, hogy pontosan hova is tartok. - Majd átnyújtott neki egy kis bőrtáskát.

Az öregember átvette, majd közel azonnal elejtette, annyira nehéz volt. Mikor kinyitotta, a sok aranyérme fényessége, láttán egy pillanatra teljesen lefagyott, majd egy kedves intéssel felengedte az idegent a kocsira.

A következő pillanatban hirtelen tél van. Éppen csak elkezdett esni a hó és egy gyönyörű fehér fátyollal födte erdei tájat látunk. A csend csak a hótakaró ropogása tör meg, ahogy az apró lábak nyomokat hagynak rajta. Mi vagy ki lehet az? Egy kicsiny gyermek, alig lehet hét éves teljesen egyedül ilyenkor kint. A fiú szeme könnyes, a hidegben remeg a testecskéje. A dermesztő tél miatt elméje nem tiszta, ám egy kérdés újra meg újra keresztül fut az agyán: vajon jó ötlet volt megszökni? Lehet mégis jobb? Nem, nem az ki van zárva! Esélyt sem akar adni a megbánásra. Igaz ugyan, hogy legalább meleg volt, de a dolgozók bántalmazása és az az igen szerény koszt amit kapott a munkájáért mégis erre a döntésre késztette. Ráadásul a fájdalom és az elhagyatottság érzése is túl erős volt, hogy továbbra is ott maradjon. Ugyanis, mint legkisebb gyermek a társai sem szívlelték.

Viszont most nem az árvaházban van, hanem kint a nagyvilágban. Ám a körülötte lévő erdő hatalmasnak tűnik. Az elcsendesült természetben a gyermekben felmerül a kérdés: hová tartson? Melyik irányba induljon el? Az erdő rejtelmes és veszélyekkel teli lehet és eddig szentül meg volt győződve abban, hogy minden jobb eddigi otthonánál. Viszont még mindig él benne a remény, hogy idekint az árvaház szürke falain túl még mindig egy szebb élet várhat rá. A gyermek fagyos ujjakkal húzza közelebb a szakadtas kabátját, és az erdőbe mélyedő tekintettel mereng. Talán az erdő rejt valami csodát, valami csodálatos helyet, ahol végre szeretve és biztonságban lehet. Ahogy a hópelyhek lassan leborulnak a földre, úgy válik elméjében a bátorság bizonytalansággá és megbánássá. Vajon megtalálja-e a boldogságot, vagy csak egyedül fog tévelyegni az erdő mélyén, elveszve a ezen a fagyos téli napon? A gyermek megragad egy hófödte ágat, és mereng az erdő mélyébe, halkan azt rebegve: "Sosem akartam semminél se többet, csak egy kis nyugalmat. Egy nyugodt pillanatot, amikor nem bántanak, egy kis békét, egy kis boldogságot." Sosem volt sem önző, sem kapzsi egész életében. Csak egy kis szeretetre vágyott.