Agónia

XI.

A nyakára simítva fintorog, mintha a fejében felbukkanó lehetőségeket fontolná át, de egy értelmes magyarázatot nem tud kihalászni közülük. Egészen összeszűkül a gyomrom a gondolattól, hogy valamit ennyire nem tudhatok meg, ez pedig egy kicsit sem tetszik.

Nem rég lettem felvilágosítva, hogy az egész eddigi életem javarésze hazugság volt, nincs szükségem még több pofonra.

– Oké, értem – töröm meg azt a zajjal teli csendet, mikor rájövök, hogy ma nem leszek ennél okosabb. – De Hekaté honnan tudja, ha ez ekkora titok?

Türelmetlenül kuporgok egyhelyben, miközben azt várom, hogy eleredjen a nyelve, amivel őszintén próbálkozik, de nem képes rá. Csak felém néz a szeme sarkából, nekem meg leesik az állam, mikor realizálódik bennem, mire is céloz.

– Ezt nem mondod komolyan – suttogom el magam eltátott szájjal, amire próbál nem mosolyogni. – Hermész, te pletykálsz Hádészról? A boszorkánynak?

– Előfordul.

– Mégis hogy tudott téged rávenni erre? – Közelebb hajolva beszélek egészen halkan, amire egy pimasz mosollyal felvonja az egyik szemöldökét, mintha nem tudná eldönteni, kimondja-e az igazságot.

– Én csak szoktam Hekatéval... beszélni – köszörüli meg a torkát, ahogy feljebb ül, én meg nem értem, miért beszél ennyire hezitálva.

– És ha ezt Hádész megtudja?

– Nem fogja, hacsak te nem mondod el neki, mert Hekaté egészen biztosan nem adja fel az egyetlen informátorát. – Nyíltan a szemembe néz, de a halvány szórakozottságán keresztül még így is látszik a néma könyörgése, hogy ezt inkább tartsam meg magamnak.

– Nyilván zárva tartom a számat minden mocskos kis titkodat megőrizve. – A térdemre támasztom az állam, ahogy szétfolyik egy halvány, mégis őszinte mosoly az arcomon, ami azt hiszem, az első, mióta itt vagyok. – És amúgysem kell azon aggódnod, mit csinálna veled Hádész ezért, mert nálam jobban nem tudod felidegesíteni őt.

– Már megint mit csináltál?

– Semmit – nézek felé a számat belülről harapdálva, mert mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok feltétlenül egyenes, de kimondani nem akarom azt, amitől még mindig kissé remeg a lábam.

Valamiért a torkomban dobog a szívem, mikor eszembe jut a tegnapelőtti este, ami az emlékeimben lehetetlenül helytelennek tűnik. Zavarodott és dekoncentrált leszek, mert akkor, ott, a konyhapulton ülve annyira közel volt hozzám, hogy éreztem a bőréből áradó édes illatot, amit ezelőtt még soha. Olyan intenzív volt, hogy még a testéből sugárzó meleg sem tudta elvonni róla a figyelmemet.

– Nem történt semmi, csak felbosszantottam.

– Nem is értem, hogy vagy képes erre. Szerintem nincs még egy olyan élőlény ezen a világon, akinek egy ártatlan szava ilyen könnyen ki tudja borítani a főnököt.

Hermész a fejét csóválva húzza egy félmosolyra a száját, amitől a szívem egy egészen kicsit kivirágzik. Semmi jele a múltkori mérhetetlen szorongásának, és bár nem tudom, ennek mi az oka, de nem is akarom tudni. A lényeg, hogy most békésebbnek tűnik.

– Miért hívjátok főnöknek? – szólalok meg végül, mikor túlteszem magam a szokatlan kisugárzásán, és eljut az agyamig, hogy megint azt a jelzőt használja Hádészra, amit eddig Hekatétól is számtalanszor hallottam.

– Mert az – vonja össze a szemöldökét, ahogy felém nézve válaszol. – Ő a főnök idelent, és őszintén meglep, hogy te ezt ennyire figyelmen kívül hagyod. Elég veszélyes játék, ha ennyire félvállról veszed őt, konkrétan porig éghetnél tőle, Perszephoné.