Más Szemszögből - /𝓾𝓶𝓫𝓻𝓮𝓵𝓵𝓪 𝓪𝓬𝓪𝓭𝓮𝓶𝔂/ 𝓯𝓯.

12. fejezet; Mindennek ára van -110%-

Daphne szemszöge

Lábaim Klaus keze szorítása ellenére emelkedtek az égbe. Tehetlenül lebegtem kezeimet szét tárva, úgy éreztem össze roppanok. Homályosan vettem ki, testvéreim próbálkozásait először Alison vallott kudarcot majd Diego, Kalus volt az utolsó reményünk mikor láttam, hogy ő is eszméletét vesztette elhittem. Teljesen elhittem, miszerint itt a vég és nem tudok tenni ellene. Emlékek záporoztak agyamba egészen gyerekkoromtól kezdve. Porcikáim megfeszültek, bőrömön szemeimhez hasonlatosan zöldes erek jelentek meg. Kényszeresen hunytam le szemeimet valakinek a tudatában lépkedtem előre. Fájdalmaim valamint eddigi mellkasomra nehezedő nyomás megszűnt ebben a kevéssé fizikai állapotban.

- Daphne. - nyúlt vállamhoz egy régről ismert hang.

- Ben! - ugortam nyakába halott testvéremnek - Hozzád érhetek. Hol vagyunk?

- Szerinted? - kérdezett vissza.

- Vanya elméje... - mondtam ki első gondolatom.

- Helyes. - biccentett aprót.

- De, te mit keresel itt? - álomszerű érzés fogott el.

- Klaus sokkal többre képes tisztán. - mosolygott haloványan.

- Tisztán? - kaptam szám elé kezemet.

- Nincs időnk. -.- Vanya hamarosan újabb világ végét fog okozni. - szükségem volt két rövid percre ezen információ hallatán. Az akadémia jelenleg ködös, sötét falait véltem látni. - Add a kezed. Véghez kell vinnünk a lehetetlent, te ezt egyszer már megtetted. - szavaira eszembe jutott, Ötös kérése. Ezek szerint sikerrel jártam, de utána mi történt? A lépcső korláton húztam végig ujjaimat, ahogy lesétáltunk az étkezőbe vezető lépcsőn. Reflektor szerű fénysugár világította meg konyha asztalunkon heverő Vanya fehér hegedűjét. Ben közelebb hajolt.

- Furcsa. - jegyeztem meg - Hallom a zenét, viszont a hegedű itt van...

- Nézd alaposabban. - ragadott kézen - Benne van a hegedűben. - túl sok dolog kavargott lelkemben. Kifejezetten Ötös. Mit csinálhat most? Mennyi idő telt el? Szeret még? Előzmény nélkül teremtünk a most szoba ként kialakított hangszerben. Fehér, beton oszlopok között haladtunk Vanya-hoz, aki most egy sarokban összekuporodva bújkált. Füstös fény szűrődött be fejünk fölül, halkan kúszott fülünkbe lágy zene moraja.

- Vanya. -.- Emlékszel rám? - guggolt le hozzá Ben mire Hetes felriadt.

- Segíteni jöttünk. - simítottam végig hátán.

- Mindenre emlékszem. - pityergett.

- Nem fogod elhinni. -.- Én is. - suttogtam. - Miután a sikátorban találtam magam mindent elfelejtettem. Ismerős? - szipogva bólogatott - Te hoztál vissza.

- Én? -.- Megint azt csinálom ugye? - sírt tovább magát hibáztatva. - Miért nem tudok uralkodni magamon, mint ti?

- Figyelj, gyógyszer nélkül már létezni sem tudnék. - sóhajottam - Mert ez az erő egyszerűen felemészt. - vallottam be, hátha előrébb jutunk. Igazán átérzem, amit ő, többször azt hittem bekattanok vagy szimplán elnyel a közönséges emberek tudata.