Agónia

III.

Egy pillanatra a karomhoz ér, ezzel szinte megkér, hogy ránézzek, én pedig teszem, amit szavak nélkül kér. Egy kedves mosollyal néz végig az arcomon, majd csak felsóhajtva áll meg, és fordít maga felé teljesen, miközben valószínűleg azon agyal, mégis mi járhat a fejemben.

– Nem szeretem, mikor ilyen letört vagy, Perszephoné. Szedd össze magad.

– Nem vagyok letört – fintorgok rá, amivel legalább azt elérem, hogy megjelenjenek a nevetőráncok a szeme sarkában. – Csak még hozzá kell szoknom a gondolathoz.

– Én azért nem hagynám annyiban. Harcolj magadért. – Oldalra biccenti a fejét, és már nyitná a száját, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, viszont megakad a mozdulata közepén.

Hangos sípolással kap belénk a szél, a tenger olyan hangosan felmorajlik, hogy mind a ketten odakapjuk a fejünket. Látom, ahogy Thoé nővérei egymást lökdösve futnak a hatalmas hullámokba, mert ők mindig olyan gondtalanok, az sem érdekli őket, hogy vihar közeleg.

– Mennem kell.

– Tudom.

– Apám már biztos vár. – A tengert nézi még akkor is, mikor én visszafordulok felé, és kell még jó néhány másodperc, mire elül az arcán az értetlenség, mintha valami gyanús lenne neki. A homlokát ráncolja, látom a vonásain, mennyire pörög az agya, és még jó néhány pillanat kell, mire összekapja magát. – Jó, figyelj. Figyelsz?

– Figyelek – bólintok olyan szórakozottan, mint amennyire ő értetlenül.

– Kapard össze magad a hamvaidból, és találd ki, hogy bújsz ki ebből, érted?

– Igen.

– Jól van. Nemsokára találkozunk, oké? Vigyázz magadra. – A kezem után nyúl, megszorítja az ujjaimat, majd egy kedves mosollyal kikerül.

A nővérei felé indul, akik ott várnak rá csurom vizesen, derékig a tengerben, nekem pedig Thoé után fordulva tűnik csak fel az, mennyire beszürkült az ég. Nem is látszódik az erős kék színe, a vastag, fekete felhőréteg minden kisebb jelét eltakarja a napnak.

Pillanatokig őket figyelem, csak az jár a fejemben, mennyire hiányzik, hogy valamit annyira a sajátomnak érezzek, mint ők a vizet. A rézvörös hajamba nyúlok, próbálom kisöpörni az arcomból, de a szél olyan erővel fúj, hogy felbosszant, mikor hatvanadjára is a szemembe tömörül. Gondolkodás nélkül fordítok hátat a víznek, és indulok el a rét melletti erdő felé, ahol az égig érő fák között talán nem szed darabokra az időjárás.

Nem tudom, Zeusz mit csinál, de kezdhetne ezzel valamit.

A ferde fatörzseken támaszkodva mászom át egy kidőlt tölgyfán, és egy megnyugodott sóhaj csúszik ki a számon, mert már nem tép tovább a szél, ahogy beljebb érek. A tekintetem a nyugodtnak tűnő erdőn cikázik, hátha meglátok egy fedett helyet, bármit, ami alatt meghúzhatom magam, amíg elül a vihar. Szokatlan érzés telepedik a mellkasomra, mert minél beljebb érek, annál nagyobb a csend, a fák koronája szinte már meg sem mozdul, viszont ami ennél is szokatlanabb – egy állatot sem látok. Sehol.

Hangosan felfütyülök, a madarak vékony hangját imitálom, de nem jön rá válasz. Az egyetlen élő és mozgó, ami a közelemben van, az a pókok és skorpiók sora, amik egymásra tömörülve rohannak egy szétkorhadt fa gyökerein keresztül a földből kinyílt üreg felé.

A barlang egészen olyan, mintha a földet feltépte volna valaki, úgy áll az égnek vagy két méter magasan, mint egy kővé dermedt paplan, amiről darabokban hullanak le a földcsomók. A lépteimet szaporázva indulok el felé, egy megkönnyebbült sóhajjal nézek be az üreges belsejébe, és két pillanattal azelőtt sikerül begörnyednem alá, hogy eleredne az eső.