A boszorkány és a fülemüle

XIX.

– Rowant szerintem nem érdekli az örök élet – elevenítette fel inkább, miközben a boszorkány által ráparancsolt pulcsi ujját gyűrögette. – Csak erős akar lenni. Hadviselésre alkalmas bűbájokat fejlesztgetett. Romboló bűbájokat.

– Egyedül?

– Igen. Egyetlen emberrel láttam rendszeresen érintkezni, de őt sem vonta be a részletekbe.

– Ember? – kérdezett vissza Serra.

– Valami vadőr. Rowan arra kérte fel, hogy segítsen neki alakváltókra vadászni a vadonban. A fickó különbséget tud tenni állat és alakváltó között. Ő szúrt ki engem is. Rowan... – Raya elfúló nevetést hallatott. – Úgy jött oda hozzám a Thanedd-bálon, mintha véletlenül bukkant volna rám... pedig ez nem igaz. Megfigyelt egy ideje, és én még csak észre sem vettem.

Serra kezében megdermedt a villa. Amúgy sem volt túl jó az étvágya.

– Hogyan buktatott le?

Raya leszegte az állát.

– A tojó nem énekel. De én igen.

A boszorkány odébb tolta a tányérját, és elnyúlt a székében. Egyrészt megnyugtatta, hogy másik mágussal feltételezhetően nem kell számolnia, viszont pont ez plántálta belé az idegességet is. Mégis milyen erős lehet Rowan, ha nincs szüksége társra? Elkerülhetetlen, hogy konfrontálódjanak vele, de hogyan? Serra hirtelen nagyon megbánta, hogy elüldözte Kitet, mert ötlete sem volt, rajta kívül kit tudna rábeszélni, hogy szegődjön mellé egy összecsapásban. Túl sok idő lenne összeboronálni egy valamire való csapatot. Rowan addig ötször a nyomába ér.

A fenébe is!

Serra már szinte gödröt vájt újdonsült nappalija és konyhája közé a sok járkálástól. A kávét is kiiktatta az étrendjéből – az álarcos bál óta megállás nélkül kattogott az agya, és hiába próbált álomba zuhanni, folyamatosan kidobta az ágy.

Az Ethelynn-ügyet egyelőre jegelte, hogy minden erejével Rowanre összpontosíthasson. Meg Rayára. Még azt sem sikerült kitalálnia, hogy mi a fülemüle diszpozíciója ebben az egészben. Hogyan tudna segíteni? A puszta jelenléte önmagában hasztalan lenne, azt a kártyát eljátszották, arról nem is beszélve, hogy nyakassága ide vagy oda, még javában gyengélkedett. Rettegett Rowantől, ez sütött róla. Próbálta titkolni, de amikor a távolba meredt, vagy amikor valami olyasmit látott maga előtt, amit Serra nem, a boszorkány lendületesebben szőtte a tervét.

– Olyan terep kell, ahol jártasak vagyunk, ahol a meglepetés ereje a mi oldalunkon áll. Ha nem tudjuk meglepni, a nyers erőm édeskevés lesz ellene.

– És van ilyen hely? – puhatolózott Raya.

Volt.

Egy régi határátkelő mellett felhúzott épület a mocsaras Selk-medencében. Kopár hegyvonulatok ölelték körbe, a felhők alacsonyan csüngtek az égről az év minden szakaszában. A felszínen keletkezett teknőszerű mélyedések az esővíz gyűjtőhelyéül szolgáltak – és mivel állandóan szitált, gyakorlatilag sosem lehetett látni az aljukat. A mozdulatlan víztükröt sűrű növények nőtték be, a kőépületet így csak kitanult útvonalon lehetett biztonságosan megközelíteni.

Serra anyai ágú dédszülei már-már mániákusan kutatták Windfall történelmét, és előszeretettel használták a nyakukba szakadt nyugdíjas éveket arra, hogy rég elfeledett történetek nyomában koslassanak. A selki kőépületről szóló anekdotát is ők ásták elő. Egy megözvegyült grófné menedéke volt, aki beleszeretett egy határon túli ifjúba. A Selk függetlenítéséért vívott háború miatt a frigyüket komoly büntetéssel sújtották volna, ezért egy mágus felajánlotta, hogy épít a grófnénak egy menedéket a határ közelében fekvő mocsárvidékre. A mágus kizárólag előtte és szerelmese előtt fedte fel, hogyan közelíthetik meg biztonságosan az épületet – így biztosította számukra a békés összejöveteleket. Egy rejteket, ahol következmények és aggályok nélkül egymáséi lehetnek.