A boszorkány és a fülemüle

XVII.

Ahogy áthaladt a báltermen, többen utánafordultak. Letisztult eleganciájával kirítt a hivalkodó, már-már campes ruhaköltemények közül. Álarcosbál lévén a vendégek rikító ékszerekben, aprólékos mintával meg tollakkal díszített arcmaszkokban és különleges szabású ruhákban illegették magukat, melyek célja inkább szolgálta ki a figyelemfelhívást és a divattervező propagálását, mint a táncparketthez illő kényelmet.

Valaki megkocogtatta a vállát. Egy fiatalos, korát ügyesen rejtegető nő volt. Tengerkék, terebélyes estélyit viselt, hozzá illeszkedő köpennyel, melyet a földön húzott maga után. Hajtincsei csigákban végződtek, a fél arcát betakaró maszk pedig pikkelyekből állt össze. Igazinak tűntek.

– Mesés ruhadarab, édesem – mosolygott mereven Serrára. – Szabad megkérdeznem, ki a tervezője?

Serra felszegte az állát.

– Én.

– Feltörekvő ifjonc? Hadd adjak egy tippet. Jól válogasd meg a szavaidat, és azt, hogy kivel elegyedsz szóba. Nagy este ez számodra. Megalapozhatja a jövődet, csillag.

Serra elmosolyodott.

– Tudom.

Álarcát hűvös fémből öntötte az arcára. Ráült az orrára, csigamintái végigfutottak az orcáján, és lángokban végződtek a homlokán. A koromfekete anyagot úgy manipulálta, hogy ha bizonyos szögből rásütött a fény, aranyozott színben tündökölt.

Az összképet legvörösebb rúzsával tökéletesítette.

A zenekar időközben végzett a hangolással, a társalgás pedig egyre izgatottabb morajlásba váltott, Rowan mégsem mutatkozott. Serra már végighallgatott két beszédet – amelyekben a felszólalók megtiszteltetésüknek adtak hangot ugyan, de a végkicsengése dominanciára való törekvés volt mindkettőnek –, elhárított néhány kíváncsiskodót, megtapsolta a vonósokat, és kezdett erőt venni rajta a türelmetlenség. Rowan beijedt volna? Na, ebben a boszorkány egyáltalán nem hitt. De akkor...

Az egyik csillár körül hirtelen összesűrűsödött a mágia, és az égők hangos pukkanással szétrobbantak. A zene nyomban elhallgatott, a teret az emberek kiáltozása töltötte meg helyette. Serra már le is írt egy duplakört a mutatóujjával, hogy pajzsot vonjon a bálozók fölé, de ekkor a záporozó szilánkok rózsaszirmokká változtak, és beborították a táncparkettet. A boszorkány gyomra szaltót vetett. Mintha vér pöttyözte volna a földet.

A vendégek tapsviharban törtek ki.

Egy hófehér frakkos férfi sétált körbe, sétapálcával kopogtatva a padlón, üdvrivalgó közönsége előtt hajlongva. Rowan. Serra izmai megfeszültek. Egyelőre a háttérből figyelte, ahogy bezsebeli a csodálatot, szélesen mosolyog és a nőknek bókol. Frakkjához fehér csokornyakkendőt viselt, haját pedig hátrafésülte – így szinte már komikusan nagynak tűnt a homloka. Ő volt a teremben az egyetlen, aki mellőzte az álarcot.

– Vannak még veszélyesebb trükkjei is, Mr. Silas? – szólította meg egy köpcös, középkorú nő. Vörös ruhája lágyan fodrozódott, ahogy közeledett. Rowan mélyen meghajolt előtte.

– Ugyan, csak fel akartam rázni kicsit a népet – szabadkozott mézes-mázas hangján a mágus. – Olyan nyomottnak tűnt a hangulat.

– Jaj, ne legyél már ilyen karót nyelt, Ingrid! – harsant fel egy tollmaszkos férfi. A karjába csimpaszkodó két nő várakozóan oldalra döntötte a fejét. – Ha a berendezés miatt aggódsz, megjavítja. Egyetlen szavadba kerül.

Ingrid összefonta a kezét dús keblén, majd odabiccentett a karmesternek. Ismét lágy zene csendült fel.

– Éjt nappallá téve dolgozom, hogy ilyen gyönyörű környezetben tarthassuk az eseményeinket, neked meg egy csettintésbe kerül azt tönkretenni.