A boszorkány és a fülemüle

XIV.

– Ne is mondd, ki, értem. Az életet csak úgy rásózzuk valakire. Ez nem ugyanúgy önzőség? Ha már ezt tesszük, legalább forgassunk fel mindent, hogy a tőlünk telhető legjobbat biztosítsuk neki. Ha pedig képtelenek vagyunk erre, ne akarjunk ilyesmivel szórakozni. Életet teremteni, hogy aztán szétzúzzuk azt...

– Most is haragszol a szüleidre, amiért eldobtak maguktól...?

– Nem az ő hibájuk, én csak...

Serra megnyalta a szája szélét.

– Én vágytam gyerekre – ismerte be hirtelen. – De aztán jött a puccs, és... elmerengtem dolgokon. Korábban teljesen lefoglaltak a tanulmányaim, fel sem merült ez bennem. A puccskísérlet aztán kivetett a partra, és azóta... Tényleg ilyen világba akarnám szülni azt a gyereket? Ahol már születésétől fogva arra kellene kondícionálni, hogy hazudjon, hogy tűrjön? Hogy megjátssza, mennyire hálás nekem ezért az... ajándékért?

– Miért lettünk ilyen negatívak hirtelen? – Raya felült. – Ahh, a havibajod az oka, már én is érzem magamon.

Serra rosszallóan hümmögött.

– Hé – szólt rá a fülemüle pikírt hangon. – Ha már ilyen játékteret kínált az élet, írd át a szabályait. Én eszerint próbáltam és próbálok élni, és igaz, a mai napig kételkedem benne, hogy sikerült, viszont... ha valaki tényleg képes változtatni, az te vagy.

A boszorkány visszarántotta Rayát a matracra, majd fölé hajolt, hogy csókot lopjon tőle.

– Túl sokat beszélsz – suttogta kéjesen a szájába.

– Nem is igaz – biggyesztette le az ajkát a lány.

– De igen.

– Csak ki akarsz bújni ez alól a beszélgetés alól.

– Hm, talán. – Serra keze egyre lejjebb és lejjebb kúszott a madár testén. – Nem szavakat kéne hallanom a szádból, hanem – Rayából kibukott valami artikulálatlan –, igen, csak ilyet.

A lány megint felnyögött. Serra beleszédült.

A munkája is szédítette, mert afelé tendáltak a dolgok, hogy egyetlen hétnyi szakadatlan munka is elegendő lehet arra, hogy beérjen a termés. Talán alábecsülte önnön felkészültségét. Az elmúlt négy évnyi lapítás alatt valahogy mintha megfeledkezett volna róla, hogy Helen sztártanítványaként tartották számon.

Mikor végre intett a fülemülének, hogy helyezkedjen el az asztal tetején, már teljesen biztos volt a dolgában. Mutató- és középsőujját a madár homlokához érintette, és behunyt szemmel koncentrált. Rowan átkának szálai kiríttak a szövésmintából. Segédbűbájt motyogva, Serra óvatosan rájuk kapcsolódott, és olyan precizitással kezdte kibontani őket onnan, hogy még önmagát is sikerült – sokadszorra – meghökkentenie. Raya összerezzent, de néma csenden tűrt.

A szálak után maradt űr kisimítása közben a madár apró lába megremegett, és a kis fülemüle összecsuklott az asztal közepén. Serra lélegzetvisszafojtva tanulmányozta a testében munkáló mágiát. Minden normálisnak tűnt, és Raya néhány másodperc múlva már a tollát borzolta, és élénken forgatta a fejét. A döbbenete madáralakjából is kiolvasható volt.

– Gyerünk – intett neki Serra szelíden, de belül ujjongva az izgalomtól. – A nap még néhány óráig nem nyugszik le, szóval ha sikerül átváltozni, az kizárólag a te érdemed lesz.

Raya talpra állt, és széttárta a szárnyát. Mintha hezitált volna. Serra megértően biccentett. A lány jó ideje nem próbálkozott magától alakot váltani.