A boszorkány és a fülemüle

IX.

– Az ige, amit ráolvastam a házra, egy sima lepelbűbáj feloldásának komplexebb szövésű változata. Arra szolgál, hogy gondosan elrejtett dolgokat fedjen fel, amik sokszor azért maradnak feltáratlanok, mert a mágus tudását meghaladja a szövésminták bonyolultsága. Gyakorlatilag bármit le lehet leplezni általa. Gyanús tevékenységek jeleit, szavakat, amik már rég elszálltak, vagy legalábbis ezt hisszük róluk. Az a szuroklény, amit találtunk, egy... egy lélek volt. – A boszorkány megpróbálta lenyelni a dagadó gombócot a torkában. – Valaki meghalt abban a kunyhóban, és az, hogy ilyen állapotban fedtem fel, azt jelenti, hogy kínok között lehelte ki a lelkét. Helen... valami sokkal rettenetesebb dologban mesterkedett, mint azt hittem. Az a lélek egy... emberáldozat lelke volt.

– Egy alakváltóé – suttogta félszegen Raya. Serra szeme összeszűkült.

– Hogy?

– Egy alakváltóé. Fogalmam sincs, hogy honnan tudom, én csak... – Raya kifújta magát, és megkeményedtek a vonásai. – Az egy alakváltó volt, Serra.

A boszorkány testében meghűlt a vér. A hátát a kocsi oldalának kellett támasztania. A madár téved. Tévednie kell, igaz? Helen... Mit műveltél, Helen?

– Serra, figyelj, én...

A nő feltartotta a kezét, hogy belé fojtsa a szót. Most nem akart beszédet hallani. A légzésére koncentrált. Ki, és be, Serra. Ki és be. A fenébe is! Rácsapott a kocsi tetejére, aztán inkább nekiállt összeállítani a sátrat. Mindketten mocskosak voltak, átizzadtak a nagy rohanásban, és Raya vacogott... Miért tiltakozik a ruhaviselés ellen, ha egyszer ennyire zord idő van?!

A fülemüle óvatosan kihámozta a felszerelést reszkető ujjai közül, ő pedig hagyta neki. Amikor már a sátorban melegedtek, összekapart annyi lélekjelenlétet, hogy forró vizes fürdőt fabrikáljon kettejüknek. Előrelökdöste Rayát, aki gyorsan suvickolta le magát, hogy mielőbb átadhassa a helyét. Utána végig a közelben lézengett, viszont ügyelt rá, hogy tisztes távolságot tartson a boszorkány meztelen testétől. Serra kívánta az érintését, de továbbra sem bízott magában.

A madár megpróbálta rábeszélni, hogy aludjanak, mielőtt útra kelnek, de Serra nyugtalansága legyűrhetetlennek bizonyult, így a fürdőzés után összepakolták a sátrat, és beültek a kocsiba. Raya dacolt vele egy darabig, de mivel sosem tanult meg vezetni, helycseréről szó sem lehetett. A boszorkány amúgy is fújt rá. Maxra kellett tekernie a fűtést, mert a lány nem volt hajlandó egy lenge hálóingnél többet magára húzni. Azt is csak azért vette fel, mert végre akadt egy ruhadarab, ami nem fekete volt.

Keservesen számlálták a kilométereket. Amikor a kocsijuk már harmadszor sodródott át a másik sávba, Raya keményen ráparancsolt Serrára, hogy húzódjanak le. Az egyik kanyar után, ahol kiszélesedett az út, a boszorkány végre kegyeskedett eleget tenni. Mihelyt elengedte a kormányt, az ujjai remegni kezdtek.

– Nem megyünk tovább, amíg ilyen vagy – szögezte le Raya, Serra pedig meghunyászkodva biccentett. Kétségbeesetten nézett a madárra, aki erre óvatosan megérintette a kézfejét, és közelebb hajolt hozzá. – Bármi is ez, megoldjuk. Nem foglak magadra hagyni.

– Pedig ezt kéne tenned.

Raya szemében felvillant valami, amit a boszorkány elhivatottságként azonosított.

– Sajnos rosszul tudom megítélni, mikor kell kiszállni.

– Ezért figyelmeztetlek, hogy most.

– Szerencsédre betömtem a fülem.

Olyan közel hajolt már, hogy a lehelete Serra arcát csiklandozta. Hogy lehet ennyire forró mindig? Ennyire kívánatos, ennyire... ennyire... A boszorkány elkapta a száját. Gyengéd érintések váltották egymást, óvatosak, szinte félősek.

Serra többet akart.

Kicsatolta az övét, hogy teljes törzsével a madár felé fordulhasson, és elmélyíthesse a csókot. Meglepetésére a lány hátravetette a fejét.

– Raya, ne csináld ezt. Nem akarok gondolkodni...

A madár megértően bólintott.

– Akkor csak engedd el magad.

És Serra elengedte magát.

Valahogyan – a boszorkány képtelen volt visszaidézni, hogyan –, a hátsó ülésen kötöttek ki, és mielőtt Serra ösztönénje felülkerekedhetett volna, maradt még benne annyi jelenlét, hogy fedőbűbájt bocsásson az autójukra.

– Nem kellene kibontanunk a sátrat? – kérdezte Raya két nyálas csók között, mire Serra ingerülten felmordult.

– Fenébe azzal a sátorral. – Megmarkolva Raya derekát, magára rántotta a lányt. Raya válaszul az ágyékának dörgölőzött, elakasztva a boszorkány szapora légzését. Mohósága ellenére minden érintése finom és légies volt. Lágy simogatások, puha csókok a testének egészén. Serra szédült. Arra sem emlékezett, mikor szabadult meg a ruhájától.

A fülemüle megjegyezte azokat a pontokat, ahol a boszorkány érzékenyebb volt – ezeknél elidőzött, és minél kevesebb érintetlen felület maradt, Serra annál hevesebben kapkodott levegőért. Ha a gondolatok felgyülemlettek – Rowan cinikus mosolya, a fekete szuroklény, Helen hófehér hajkoronája, a kételyek, hogy minden, amit eddig hitt, hazugság volt... – Raya nyelvének játéka szétrobbantotta őket. Amikor a kétségbeesés ismét marni kezdte a torkát, Raya ajkának íze kioltotta a fájdalmat. De a gondolatok makacsnak bizonyultak, újra és újra és újra betörtek Serra fejébe. A fülemüle álhatatossága ellenben sosem engedte, hogy lyukat lékeljenek belé. A boszorkány füle egyre csak zúgott, a bőre egyre csak bizsergett, és Raya testének sós illata egyre csak tolult az orrába.

Végül egyáltalán nem maradt hely a gyötrő gondolatoknak – Serra egyszerre érezte a madár csókját mindenhol, mintha ajkának formája beleégett volna oda, ahol érintkezett a bőrével. És ugyanígy érezte a puha ujjbegyeket is, a tenyeret, amit a verejték rátapasztott a mellére.

Raya hirtelen ráfújt Serra forró nőiességére, mire a boszorkány egész testében összerezzent. Még a kézfejét is beütötte valamibe. A fülemüle jóízűen felnevetett. A hang sokáig rezonált Serra fejében, túltelítette az agyát, és amikor a teste képtelen volt több ingert elviselni, a falak robaj nélkül összeomlottak. A lány nem hagyta ennyiben. A nyelve minden kis redőbe belesiklott, egyre mélyebben és mélyebben és mélyebben... a boszorkány pedig másodszor is alámerült.

A fülemüle a halántékára lehelt egy csókot, és suttogott valamit a fülébe. Serra előtt a világ még nem tisztult ki annyira, hogy megértse a szavakat – talán nem is volt értelmük –, de a kellemes hangszínbe kapaszkodva sikerült lenyugtatnia sebesen kalapáló szívét.

Mikor kinyitotta a szemét, Raya szikrázóan kék íriszeit pillantotta meg először. A lány őrajta feküdt, és egy fekete hajtinccsel játszadozott, amit két ujja közé csípett. Serra mélyet sóhajtva beharapta a száját. Raya teste égetően forró volt, és ott, ahol nem fedte az övét, szinte fagyosnak érződött önnön verejtéke.

– Viszonoznom kellene – nyögte, mire a fülemüle olyan metszően meredt rá, hogy a boszorkánynak a lélegzete is elakadt.

– Ha ilyen beszédes vagy, azt elég pocsék értékelésnek veszem.

– Fáj a hátam.

– Én javasoltam a sátrat...

– Ahh, és ez még csak nem is a mi kocsink...

Raya felkacagott. Serra mellkasára hajtotta a fejét, barna tincsei csiklandozták a boszorkány nyakát. A csókok nyomai még mindig bizseregtek. A lány légzését hallgatva lassan elfogta az álmosság, de megpróbálta kipislogni a szeméből.

– Nem kéne itt elaludnom – grimaszolt. – Hogy fogok tudni felkelni...?

– Ha kidőlsz reggelre, majd én vezetek.

– Hmm. Maximum engem a sírba.

– Hát, a mennyországot már megízleltettem veled, nem? Én legalábbis megízleltem. – Raya pajkosan elvigyorodott. Serra megforgatta a szemét, de a szája sarka felfelé ívelt.

– Na jó – nagy nehezen felkönyökölt –, összerakom a sátrat. Te pedig moss fogat. Talán a borzalmas vicceid ellen is használ.