A boszorkány és a fülemüle

VII.

Mire elbotorkáltak a hálózsákokig, Serra is megszabadult a maradék ruháitól. Mielőtt teljesen elveszítette volna a fejét, maradt annyi lélekjelenléte, hogy funkcionálatlan fekhelyükből ágyat fabrikáljon.

– De tegnap bezzeg nem ment volna – pihegte Raya egészen kivörösödve. A boszorkány nyálas csókot nyomott a szájára, hogy elhallgattassa, majd belepréselte magukat a matracba. Teljes hosszában ráhasalt a lányra, és felfedezőútra indult az ujjaival és a nyelvével. Memorizálni akart minden formát, minden apró heget és bőrhibát. Minden érzékeny pontot és neki tetsző helyet. Egyetlen foltnyi bőrfelületet sem hagyott érintetlenül. Bebarangolta a járatlant, külön figyelemben részesítve azokat a pontokat, amik hangosabb sóhajokat húztak ki a madárból.

Raya ujjai hasonló mohósággal kalandoztak az ő testén, körmei viszkető vonalakat karcoltak a felhevült bőrébe. Serra csupán egyetlen üzenetet olvasott ki ezekből a kis rajzokból – még többet. Még. Még. Beleszédült.

Az artikulálatlan hangok, amik megtöltötték a levegőt, egyre türelmetlenebb és esetlenebb mozdulatokra ösztökélték. Érezte az ujjain a lüktetést, és a vágyat, hogy darabjaira szedje szét a madarat. Te is bonts le alkotóelemeimre, sugallták Serra sóhajai. Bonts szét, aztán ragassz össze saját nedveiddel és nyögéseiddel. Egészítsd ki a réseket magaddal.

Raya pedig meghallotta. Ujjai lejjebb siklottak, és belesüllyedtek a forróságba. Serra háta ívbe feszült egy pillanatra, aztán ügyetlen csókot préselt a fülemüle izzadt nyakába. Püffedt ajkát a pulzusán pihentette, és közben mélyeket sóhajtott. Még több illat áramlott az orrába, még több artikulálatlan hang a fülébe. A feje zúgott, a külvilág homályos pacává olvadt. Az ágy puha matracának tapintása eltűnt, csak két vonagló test maradt. A zúgás lassan olyan erőssé vált, hogy Serra képtelen lett volna megmondani, hol kezdődik ő, és hol Raya. A rések betömődtek, az érzékszervek túltelítődtek...

Aztán, ahogy Serra forró teste hűlni kezdett, a külvilág ismét alakot öltött. A boszorkány megpróbált odébb csúszni, de végtagjai folyékonynak érződtek, a verejték pedig hozzátapasztotta a bőrét Rayáéhoz. A fülemüle behunyt szemmel kapkodott levegőért. Arcán enyhe pír ült, ajka halovány mosolyra állt.

Serra végül erőt gyűjtött ahhoz, hogy legördüljön a lányról, de az ölelése nem lazult meg. Percekig feküdtek egymás mellett némán, a másik vonásait fürkészve. Raya szinte szégyenlősen tűrt ki néhány fekete hajszálat Serra homlokából, és az ujjait a boszorkány halántékán felejtette. Serra elmosolyodott. Keze a lány fedetlen keblére vándorolt, és már-már öntudatlanul simogatta. Amikor Raya felemelte a karját, hogy nyújtózzon egyet, lehajolt, hogy megszívja a mellbimbóját.

Raya felnevetett.

– Rég volt részed ilyen élményben, mi? – suttogta rekedtes hangon.

– Most ügyetlennek hívtál? – csipkelődött Serra, és áttért a fülemüle nyakára. Raya elégedetten hümmögött.

– Csak nem bírsz elengedni.

– Szeretnéd, hogy elengedjelek?

Válaszul Raya szorosan magához ölelte a boszorkányt, és megcirógatta a bőrt a hegek körül.

– Ne haragudj ezért – szabadkozott. Serra felemelte a fejét, hogy tovább csodálhassa azokat a kék íriszeket.

– Megérdemeltem a figyelmetlenségemért.

– Én csak... megijedtem. A víznyelők önmagukban is ijesztőek, hát még így...

– Itt egy gyerekkori sztorit sejtek – hümmögte Serra. Raya a sátor plafonját bámulta. A gömblámpa halovány fényében fehér csillámpornak tetszett az izzadtság a homlokán.