A boszorkány és a fülemüle

II.

– Sajnos nem.

– Akkor örülünk, hogy vagy nekünk, védteleneknek. – A lány tisztelettudóan meghajolt. – Azért remélem, hogy én azt kapom, amire szükségem van.

Serra homloka ráncba szaladt.

– Mit akarsz?

– Van egy kis... problémám, amiben a segítségedre szorulok. Tudod... szeretem a társaságot, élek-halok az izgalomért, és ez a ravasz férfi meg is ígérte, hogy bevon valami izgisbe. Csakhogy... hát... – A jövevényt szégyenkezve leszegte a fejét, de csupán röpke egy pillanatra. – Kiderült, hogy ő másképp akar mulatni.

– Egy mágus? – kérdezett rá Serra élesen.

– Hát, egy sima ember csak nem képes átkot bocsátani másra?

– Milyen átok?

– Pffff, fogalmam sincs. Azt reméltem, te megmondod.

Ahogy a lány apró mozdulatait vizsgálta, Serrának kezdett összeállni a kép. A szíve megdobbant, és újra meg újra végig kellett gondolnia, hogy biztos nem képzeleg-e.

– Alakváltó vagy – állapította meg diszkréten. A lány mozdulatlanná dermedt, mint akit rajtakaptak valamin. Aztán megint szélesen elvigyorodott, és ezúttal a karját is széttárta a meghajláshoz. Serra elmerengett, hogy vajon a repüléstől ennyire izmos-e, vagy mert emberként is jó kondiban tartotta magát. – Ritka madár vagy te – jegyezte meg szórakozottan. A fülemüle biccentett.

– Hibát követtem el? Most, hogy te is tudod, vissza akarsz élni vele?

– Attól függ. Mesélj nekem erről a mágusról, és majd meglátom.

A fülemüle megrázta a fejét.

– Nem igazán voltak velem szándékai. Mármint kíváncsi volt rám, de szerintem csak azért átkozott el, hogy megmutassa, mire képes.

– A nevét kiderítetted?

– A-a. Igazából, így belegondolva, hiába beszélgettünk, szinte semmit sem sikerült megtudnom róla. Talán pont ez a rejtélyesség vonzott, de hát... én már csak ilyen vagyok.

– Mik a tüneteid?

A madár lelkesedése most lohadt le úgy igazán először. Rövidre vágott körmeit méricskélte, és Serra mintha undort vélt volna felfedezni a szemében.

– Nem tudok alakot váltani szabadon. Amint lenyugszik a nap, csak emberként létezhetek, ha pedig felkel, akkor... Nem valami kreatív, de...

– Megalázó – szakította félbe Serra. – A különleges adottságodtól fosztott meg, ő irányítja, mert megteheti. És henceg vele.

– Illik valakire ez a turpisság?

– Igen. Írd le nekem, hogy nézett ki. Idősebb valaki volt?

A fülemüle felkapta a fejét.

– Igen. Már erősen őszült, de szerintem szőkés haja lehetett előtte. Göndör. Szakáll, kampós orr... És olyan... olyan ravasz szeme volt. Úgy hunyorgott vele, nem is értettem, hogy láthatott ki.

Serra szíve megint nagyot dobbant a mellkasában, és arra eszmélt, hogy izzad a tenyere, mert ökölbe szorította a kezét.

– Rowan Silas – felelte hűvösen. Még a kandallóban lobogó tűz is beleremegett.

– Ú, vészjósló neve van – jegyezte meg játékosan a madár. – Pedig amúgy meglepően barátságos volt, és a hangja... olyan kedves.

– Mondhatjuk, hogy ez az ő leghírhedtebb varázsereje. Képes a bizalmadba férkőzni, és belülről támad. Ha valakit megkörnyékez, azt azért teszi, mert hátsó szándékai vannak. Mesélj, hogyan találkoztatok? Mit csináltatok együtt?