Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Álarcosbál (Taekook ff.)

Egy tőlem talán fél fejjel alacsonyabb fiú állt előttem. Fekete zakó, fehér ing, fekete csokornyakkendő. Arca egészét maszk fedte, így még csak azt sem tudtam, hogy ismerhetem-e valahonnan az illetőt. Egy pár pillanatig engem méregetett, majd egy apró meghajlást követően kezét nyújtotta felém.

Megdöbbentem tettétől, és talán még egy kicsit el is pirultam. Eddig mindig én kértem fel az embereket táncolni, és bár fura volt az új helyzet, valójában még élveztem is. Végre nem én kezdeményezek!

Felé nyújtottam kezemet, mire ő magához húzott. Egyik kezét derekamra helyezte, másikkal még mindig az én kacsómat szorította. Odaaraszoltunk a táncoló tömeg szélére és az újonnan elkezdődött zeneszámba bekapcsolódtunk. Ez a zene nagyon szenvedélyes volt, heves dallamívek és nagy érzelmi hullámok uralták egyébként is gyors tempóját. Partnerem, akinek kilétéről még mindig semmit nem tudtam, magabiztosan tette meg a lépéseket, egy apró hibát sem vétett. Átadtuk magunkat a zenének és a táncnak, miközben mozdulataink egyre finomabbak és egyre gyengédebbek lettek. Az öt perces zenét követő kis szünetben igyekeztem nemcsak a mozgalmas keringő utáni légzésemet rendezni, hanem gondolataimat is helyre rakni.

„Woahh!" Ez volt az első, amit csak mondani tudtam magamban. Lenyűgözött a fiú magabiztossága és dominanciája, ami előhozta belőlem a félénkebb, passzívabb énemet, ugyanakkor ez nem töltött el szégyennel. Örültem neki, hogy valakinek végre azt megmutathatom. Őnála ezt nem tehettem. Ő nem nyitott felém, nem kezdeményezett, ha valamit tettem, maximum csak sodródott az árral. Ez a fiú viszont felkért táncolni, és most kivételesen én voltam a „lány" a keringőben. És miközben ezeket a gondolatokat gyártottam magamban, realizáltam, hogy már a táncparkett közepén voltunk. A tánc alatt a perifériából a centrumba jutottunk, ahol mindenki lát minket. Egy pillanatra elfogott a kétségbeesés, de látva, hogy a többiek számára teljesen természetes az, ha két fiú táncol, megnyugodtam, és szívemet egy régen tapasztalt melegség töltötte el, hiszen azt jelentette, hogy ő sem szégyelli magát. Felvállalna, ha arról van szó. Ő ezt nem tette volna meg. Egykori szerelmem kijelentette, hogy ő addig nem fog coming outolni, amíg a saját lábára nem áll. És bár megértettem az álláspontját, fájt, hogy az épülő karrierje és ambíciói háttérbe szorították őt magát és az érzéseit.

Míg a következő számra vártunk, társam mindkét kezemet megfogta, ujjaival elkezdte azokat cirógatni, majd hamarosan arcomra simított. Gyengédsége felélesztette bennem a pillangókat, melyek már vagy egy éve csak szürkén ültek bebábozódva odabenn, szívem legmélyén. Egyszer lett volna esélyem közel kerülni egy fiúhoz úgy igazából, de akkor sem történt több az ölelésnél. Nem akartam csókkal kezdeni egyből, az még nekem is korai lett volna, de már nagyon vágytam arra, hogy arcára, homlokára puszilhassak, hogy derekára simíthassak, vagy azokat tegyem, amiket táncpartnerem épp végzett velem. De soha nem akartam semmit sem elkapkodni. Fontosabb volt nekem az Ő boldogsága, és nem akartam olyat tenni, amivel elijeszthettem volna magamtól. Talán így is túl sok olyan megnyilvánulásom volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy soha nem nyílt meg nekem és nem engedte el magát mellettem.

-Hogy hívnak? -csúszott ki számon a kérdés, ami legjobban foglalkoztatott vele kapcsolatban. Azonban a maszk kifejezéstelensége mögül nem jött hang. Mint aki nem is foglalkozott kérdésemmel tette fel egyik kezét derekamra, felvéve a kezdő pozíciót a kezdődő tánchoz.

Most azonban úgy döntöttem, hogy átveszem a vezetést. Cseréltem kezeink állásán, és most én helyeztem jobb kezemet derekára. Még észbe sem kapott, de belekezdtem a közepesen gyors tempójú keringőbe. Úgy döntöttem, most én fogom kifejezni magamat jobban. A tánc alatt igyekeztem a lehető leggyengédebben viszonyulni hozzá. Igyekeztem kizárni a körülöttem levő világot és a bennem lakozó érzéseket és emlékeket egyaránt. Mintha tiszta lappal kezdeném az életet... Határozottan tettem meg a lépéseket, ha pedig a forgatás jött, magabiztosan, mégis gyengéden pörgettem meg partneremet, aki készségesen engedelmeskedett minden ki nem mondott parancsomnak. Éreztem, hogy a kettőnk közötti összhang egyre csak nő, és ezzel párhuzamosan valami más is elkezdett bennem mozgolódni. Talán képes lennék elfelejteni Őt? Túltenni magamat és nyitni végre az Új felé? Elfelejteni a múlt fájdalmait, csalódásait, és megpróbálni végre valakit ugyanúgy, ha nem jobban szeretni, mint ahogy eddig csak egy valakit tudtam? Szívembe öröm költözött, és még szenvedélyesen vetettem bele magamat a tánc élvezetébe, mely ismét a végére ért. Az ezt követő kis szünetben ismét tettem egy próbát.