Reflections

Fei - egymásra találás

A szereplőt az állandóan kommentekben settenkedő MiyaouArt tól kaptuk ismét (nem, mintha gond lenne), a címet pedig a tündéri bluearika01 -tól.  Nem könnyítettétek meg a dolgom, de azért köszönöm a lehetőséget. :D Előre is elnézést kérek mindenkitől, hogy nem épp a legfényesebbre sikeredett, sajnos a karatkert nagyon távolinak érzem még magamtól. 

***

Lehangoltan lépdeltem a bűzös, szeméttől hemzsegő sikátorban. Olyan nagyon hiányzott, én pedig annyira, de annyira magányosnak éreztem magam nélküle. Az egymás hegyére-hátára halmozott épületek szorosan magasodtak felém, miközben Shanghai felett a levegő egyre csak sűrűsödött. A lakóházak stabilan álltak, mégis úgy éreztem, rám akarnak dőlni, hogy örökre maguk alá temessenek. Tudtam, melyik úton haladok, direkt tértem le ebbe a közbe, mivel ide kevésbé szűrődött be az utcai zsibongás késő este is vibráló zaja. Itt végre nyugodtabban át tudtam gondolni újra a történéseket. Nagy levegőt vettem, szemem lehunytam és magam elé képzeltem földöntúlinak ható alakját.

Megismerkedésünk különös eseményekre épült, holott ha azt nézzük, valamilyen szinten mindig is ismertük egymást. Végig ott volt nekem, pedig nem is tudtam róla. Egész lénye varázslatos erővel hatott rám, jelenléte megnyugvást és önbizalmat adott. Felnéztem rá nem csak intelligenciája, hanem egész személyisége miatt is. Csodálatosan kék szeme egyszerre volt játékos és olyan értelmet sugárzó, hogy tudtam, egész lelkembe lát vele. Imádtam beletúrni tincseibe, a selymes érzés az ujjbegyeim alatt mámorító volt. Vele úgy éreztem, teljes vagyok. Egy egész, amiből nem hiányzik semmi, egy végtelen erő, mely képes minden akadályt legyőzni. Vele nem létezett lehetetlen és tudtam, együtt akár az egész világ ellen is képesek vagyunk felvenni a harcot. Hiába a korkülönbség, humora és pajkos játékossága rendre megmutatkozott. Még akkor is képes volt felvidítani, amikor apám tragédiájának soron következő évfordulóján teljes letargiába süllyedtem. Odabújt, én pedig nagy levegőt véve, beszívva a senki máséhoz nem hasonlítható illatát, végre ellazulhattam, ahogy élveztem a melegségét. Persze azért megesett, hogy én is megleptem pár dologgal, amire nem számított, ilyen volt például a füle. Imádtam a fülét! Amikor eltereltem a figyelmét, gyorsan elkaptam és a fogammal nagyon óvatosan, játékosan megharaptam. Először azt hittem, nagyon fog érte utálni, de szerencsém volt, belement a "harcba". Ahogy telt az idő, megtudtam, nincs teljesen megelégedve külsejével, ami számomra felfoghatatlannak tűnt. Mindent imádtam rajta, megjelenése maga volt a tökély. Tőle szokatlan félénkséggel vallotta meg, egyáltalán nem szereti az orrát, holott én imádtam az ujjbegyem alatt érezni hihetetlenül édes nóziját. Valamint te jó ég, a farkának egyszerűen nem bírtam ellenállni! Igazán méretessel áldotta meg az ég, a vége pedig olyan selymes volt, hogy legszívesebben egész nap a kezemben tartottam volna, hogy simogathassam azt. Persze nem ez volt a leglényegesebb, hiszen még nem is elevenítettem fel, lénye mennyire sugárzott, amikor mesélt, vagy magyarázott valamit. Egyszerűen magával ragadó volt úgy, ahogy volt.
Amikor apám elvesztése miatti bosszúm szertefoszlott, úgy éreztem, lelkem tavának vize ezentúl tükörsimává válik, tetejét nem fodrozza már semmilyen vihar. Ő viszont képes volt rá, hogy erős hullámokat verjen rajta, én pedig imádtam minden egyes lökést.

Tegnap délután láttam őt utoljára, amikor egy gyorsétterem mosdójában hevesen nekiestem. Tudom, nem a legjobb hely rá, viszont a szükség törvényt bontott, mégsem tehettem a falatozó emberek szeme láttára a dolgot. De persze nem bírtam megállni, hogy közben el ne nevessem magam, hiszen amíg én teljesen mással voltam elfoglalva, addig az ő szemében fellobbant a félreismerhetetlen vágy a szám sarkára ragadt kecsap iránt.