Reflections

11. Hugo - szenteste

⋇⋆✦⋆⋇ dec. 11. ⋇⋆✦⋆⋇

kira20050712 az alábbi szereplőt, és szót adta nekem, hogy történetet körítsek hozzá: Hugo és a szenteste

*****

Sokan mondják fiatalon, hogy a családjuk elcseszett. Ám a lassan érett férfivá cseperedő Hugo Agreste még felnőtt fejjel is így vélekedett erről, mikor a grandiózus térbe belépve ő inkább az ajtó mellett maradt, hogy onnan futtassa át tekintetét a kisebb csapatnyi emberen. Az ő csupa szív családján, melynek tagjait mindennél jobban szerette. Ám egyben ők jelentették számára az átkot is. Az átkot, ami miatt szent meggyőződése volt, hogy soha az életben nem lehet majd normális kapcsolata. Pedig a teremben épp az ő anyai nagyanyjának puszit adó Adeline-el tényleg nagyon jól alakultak a dolgok. A sosem szívlelt, számára inkább erődítményként számon tartott ház óriási étkezője, a szokottnál most melegebb kisugárzással bírt. A sárgás fénnyel égő lámpák erősségét a szentestére való tekintettel minimálisra tekerték, hogy az ház asszonya által az asztalon és kandallópárkányon sorakozó, több ágú antik réz tartókban olvadozó gyertyák tegyék teljessé a terem megvilágítását. Halk zene szólt, amit nemrég apja indított, hisz minden évben ő válogatta össze az eseményre az aláfestést, sokszor azokkal a zongora akkordokkal tűzdelve, melyeket ő játszott esténként a feleségének. A kínai származású nagymamája édes süteményei már az egyik falhoz tolt zsúrkocsin várakoztak, miközben finom illatukkal belengték az óriási helyiséget. Édesanyjáéval megegyező kék szeme barátnőjéről gyorsan tovább siklott, hogy sorra vegye a jelenlévőket. Mindenki itt volt.
Már az asztal környékén álltak Dupain nagypapáék, valamint a ház tulajai, az idős korában is még mindig nagyon szépen kinéző nagymamája, és apai nagyapja is. A nagyapja, aki az ő szüleit éveken át meg akarta ölni. Ha csak ezt elmondta volna a szeretett lánynak, az már ennyitől is sírva menekülhetett volna tőle. De az igazság ettől sokkalta szerteágazóbb volt. 
Ha egy kívülálló szemlélte volna meg őket, akkor a legnagyobb feltűnést a Dupain-Cheng házaspár keltette volna. Egy idős, törékenynek tűnő ázsiai asszony, a tőle sokkalta nagyobb ősz, olasz férfi mellett. Nem gondolta volna senki, hogy a társaság ezen tagjai valójában a lehető leghétköznapibb személyek az egész teremben. Leszámítva persze a csilingelő hangú Adeline-t. 

Hugo Agreste ugyanis érdekes családfával rendelkezett. A hamarosan tálalásra kerülő ünnepi vacsorára ugyanis hivatalos volt egy gyilkos hajlamokkal megáldott, szupergonosz nagyszülő, kinek felesége évekig egy üvegkoporsóban feküdt, egy még mindig felkapott páros, kik legendás hőslétéről és azok szerelmi életéről világszerte ódákat zengtek, Párizsban pedig egyenesen személyi kultuszuk volt, valamint egy Mesterpalánta, egy cserfes, női vonzerejét egyre jobban kijátszó új szuperhős, valamint egy folyton lázadó öcsike is. 

- Tudom, hogy mi bánt, de nem kellene aggódnod - lépett mellé szinte a semmiből anyja, kinek külseje szinte mit sem változott, mióta csak tudta az eszét. Ugyan egy-két újabb szarkalábat észrevett az évek során, valamint mintha hajszíne is kissé tompábbá vált volna, de az ő szemében csak úgy mint gyerekkorában, ő volt a csodálatos Katicabogár. A hősnő. Az ő személyes hősnője, aki olyan terhet készült a vállára tenni, mely alatt félt, hogy összerokkan.

- Na persze - horkantott fel a fiatal, közben pedig idegessége ellenére összecsordult a nyál a szájában, mikor az anyja kezében lévő krémlikőrre pillantott. Mogyorós. A kedvencük, amit minden évben Luka bácsi küldött nekik. 

- Ugyan Hugo, mindig is egy hullámhosszon voltunk. Ismerlek - mosolyodott el az asszony, de fia továbbra is citromba harapott fejjel álldogált mellette.