Reflections

Hugo Agreste - soha többé

Aki esetleg nem követte nyomon a Reflections előző posztjait, netalán elfelejtette volna őket, itt egy kis emlékeztető: 2 éve már kértetek Hugo Agrestet, akkor egy fiatal felnőtt férfiként mutattam be nektek őt, illetve családját egy ünnepi vacsora tipródásai alatt. Most ugrunk kicsit és elolvashatjátok, hogyan ismerkedett meg a már szenteste az Agreste család körében mosolygó Adeline-el. Jó olvasást, ha pedig valaki felelevenítené a sztorit, lapozzon vissza a Hugo - szenteste című fejezethez, vagy kattintson ide: https://www.wattpad.com/788305324-reflections-11-hugo-szenteste


A címet köszönjük kannibalkaszas -nak, a sötét hajú szívtiprót pedig törzsolvasó-kommentelőnknek, bluearika01  -nek! Gyertek játszani máskor is! :)

***

Soha többé! Ez a két szó határozta meg a magas, vékony, hihetetlenül sármos fiatal férfi napját. 
Eldöntötte, soha többé nem hajlandó részt venni semmilyen közérdekű rendezvényen és bemutatón, melyen újságírók is jelen vannak! 
Soha többé nem hajlandó fotózkodni és soha többé nem akar egyetlen címlapon sem szerepelni!
Soha többé nem akar a divatvilággal foglalkozni és az még biztosabb, hogy soha, de soha többé nem akarja ismét látni a húgát, amint az túlságosan is mély dekoltázzsal jelenik meg apjuk jelmezében az éjszaka kellős közepén, ráadásul nem is egyedül téve mindezt. Valamint persze soha többé nem fog otthonról elindulni esernyő nélkül! Akkor sem, ha hét ágra süt a nap! 

Napsütésről persze szó sem volt már, hiszen a barna minden árnyalatát egyre inkább magára öltő Párizs történelmi utcáin napról napra hamarabb villantak fel a közterületek alkonykapcsolós kandeláberei, az Agreste család trónvárományosának legnagyobb bosszúságára pedig a korai sötétedés beálltával a hűvös szellők és az őszi esőzések sem maradhattak el a francia fővárosból. Hosszú, egyszerű fekete farmerbe bújtatott lábait igyekezett minél gyorsabban szedni, hogy leszállva a tömegközlekedésről, ne ázzon teljesen szarrá, amíg átér az úttest túloldalára, hiszen attól még, hogy címlapra többé nem szeretett volna kerülni, mégiscsak egy írói találkozóra igyekezett. Jobban mondva inkább könyvmoly találkozóra. Mindig is szerette bújni a nyomdai anyagokat, viszont amióta anyja enyhén szólva kézpénznek vette, hogy később ráruházza az őrzői szerepet, ki sem látszott az ódon kötetekből. Emiatt igyekezett most, hogy minél előbb elérje az apró étterem bejáratát. A csöppnyi hely kék falai között este nyolc órától rendezték meg az ősi kínai kultúrával foglalkozó találkozót, melyre már a szervezők is csupán néhány érdeklődőt vártak. A szűk körű est meghívott előadóját, a témában több kötetet is megjelentető személyt már korábbról ismerte, a vendégek pedig egyáltalán nem érdekelték, hiszen neki csakis a könyvek és az azokban rejtőző tudás jelentette az egyetlen értéket az est folyamán. 

- Virágot a szíve választottjának? - állta útját a bejárat előtt lődörgő árus, totálisan az arcába nyomva egy szál vörös rózsát. 

Fogalma sem volt, hogy nem haltak még ki manapság ezek az utcai eladók, akik rendre minden párra, de még a magányosan étterembe siető hímneműekre is rá akarták sózni portékájukat, azt feltételezve, biztosan randevúra igyekeznek. Igaz, hogy Párizs sokak szerint a szerelem városa volt - bár Hugo inkább egy másik ország települését tartotta annak -, azért mégsem kellett volna mindenkit ennyire letámadniuk ezeknek a kofáknak. A lehető legtiszteletreméltóbban és idegrendszerének állapotához képest a legnyugodtabban igyekezett egy halk, de határozott nemet, valamint egy köszönömöt kicsikarni magából, hogy kikerülje a célja elérésében határozottan útban lévő személyt. Egy szerencséje volt, az épület előtti szokott négy darab, apró kétszemélyes fa asztalka fölé még most is ki volt feszítve a Florina kék stílusához igazodó napvitorla, így legalább már az esőtől nem kellett tartania többé.