Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Osztálytalálkozó (Taekook ff.)

-Ne félj! Fogsz találni magadnak valakit, ne aggódj! Kerítek neked egy helyes fiút, aki végre szeretni fog téged -nézett rám mosolyogva.

-Neked legyen igazad -mosolyodok el szomorkásan.

Miután megérkezett mindenki, beleértve az osztályfőnököt is, elkezdtünk enni, miközben valaki mindig felállt, és mindenkinek egy öt percben mesélt arról, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban. Közben a tőlem nem messze, az asztal másik oldalán ülő Jungkookra pillantottam, és sorra idéződtek fel a közös emlékeink. Hiába sok év próbálkozása, akkor sem tudtam elengedni. Még mindig epekedek utána, pedig már mennyi ideje, hogy hoppon maradtam! Ezért is utálom magamat. Hajlamos vagyok túlságosan ragaszkodni bizonyos emberekhez, akiknek képes vagyok bármit megadni, de ha ők ezt semmibe veszik, nagyot koppanok.

Most épp én következek a sorban, így felállok.

-Sziasztok! Mint tudjátok, engem sikeresen felvettek a szöuli zeneakadémiára, azon belül is zongora szakra, nemrég kaptam meg a mesterdiplomámat. Idő közben pedig egy évet tanultam zenét Párizsban is -itt sokan elcsodálkoztak, mire én kissé büszkén kihúztam magamat. -Már több külföldi országba kaptam felkérést koncertekre, így azt hiszem, most már sikerült megalapoznom a nagybetűs Életemet.

Meglepő módon érdeklődve fogadták történetemet. Sok apróságot kérdeztek, de a legutolsó kérdést nem kellett volna feltenni, mert már így is alig bírtam lelkileg,

-És van már valakid? -kérdezi meg mosolyogva az egyik lány, amin meglepődtem.

-Még nincsen -feleltem.

-Hogyhogy?

Hogyhogy? Ilyen hülye kérdést basszus. Na ezért nem szeretem az osztályomat. Lehet játszani az értelmes felnőttet, de néhány embernek teljesen felesleges.

-Nem találtam meg az igazit még -feleltem. -Illetve megtaláltam, de az illető nem velem képzelte el a jövőjét -itt már Jungkookra néztem, aki kifejezéstelen arccal nézett engem.

Leültem helyemre, és jött a következő ember, miközben én igyekeztem összeszedni magamat.

Hamarosan Ő következett. Az elején nem is tudtam, mit mond, mert csak a hangját figyeltem. A hangja, amely mindig megnyugtatott, amely mindig bíztatott, nem változott. Neki pont az a hangszíne volt, ami kellemes az emberi fülnek, nem véletlenül válhatott belőle jó diplomata, ahogy szavaiból kivettem.

Azonban egyre rosszabbul éreztem magamat. Egyrészt mert a mai nap a stressz miatt, hogy látni fogom Jungkookot, semmit nem bírtam enni; másrészt a lelkiek miatt.

Lelki szemeim előtt sorra játszódtak le a jelenetek, amik mai napig nem hagynak nyugodni. A végzős bál, amikor együtt táncoltunk, az osztálykirándulás, amikor együtt aludtunk; vagy a sok csók, amiket lopva váltottunk egy-egy szünetben, amikor senki sem láthatta. Aztán ezután a gyönyörű tanév után jött az érettségi bizonyítványosztás, amikor elmondta, hogy nekünk vége, és hogy ne keressem soha többet. A napokon át való sírás, az az önkívületi állapot maga volt a pokol, és csak a Minsung páros tartotta bennem a lelket.

Ahogy ezek az emlékek felidéződtek bennem, könnyeim akaratlanul is elkezdtek hullani, így mielőtt még bárki észrevehette volna, kirohantam a mosdóba. Kigomboltam zakómat, menyitottam a csapot, és megmostam arcomat, de a művelet felénél kezem lehanyatlott, de még gyorsan megkapaszkodtam a mosdókagylóban, hogy tudjam tartani rázkódó testemet.

Miért nem vagyok még képes elfogadni, hogy nem szeret? Miért nem tudok lemondani róla? Most eskü úgy érzem magam, mint egy szerelembeteg, depis kamaszlány. Lehet, hogy érett férfi és elismert művész vagyok, de a saját érzéseimet nem vagyok képes kordában tartani. Valahol még mindig gyerek vagyok, és az is maradok örökre.

Gondolatmenetemet az ajtó nyílása zavarta meg. És ki volt az? ... Mintha egy elcseszett szerelmes regénybe csöppentem volna.

-Taetae, minden rendben? -kérdezte aggódó hangon Jungkook.

Nem feleltem, egyszerűen egy szót nem tudtam kipréselni ajkaimon, csak néztem a csapra, majd fel a tükörbe. Nem csodálkoztam, hogy most elég rondán nézek ki.

Egyik kezét vállamra tette. Megrezzentem hirtelen érintésétől, és felé fordultam.

-Mi a baj? -kérdezte szinte már suttogva.

Hosszú másodpercekig nem válaszoltam. Most mit mondjak erre?

-Azt hiszem -szipogtam- még mindig szeretlek.

Minek mondtam el? Mit érek vele? Semmit. De akkor is, az, hogy kimondtam, valamit enyhített rajtam.

-Még mindig? -kérdezte tágra nyílt szemekkel.

-Örökre -néztem sötét íriszeibe.

Még soha nem nézett rám ennyire szomorúan. De tekintetéből nem tudtam mit kiolvasni, így inkább az ajtóhoz léptem, hogy egy műmosolyt magamra véve mehessek vissza az ex-osztályhoz, de ő kezemet megragadta és finoman visszahúzott

-Várj!

Megtorpantam, majd visszafordultam.

-Tudod -lépett még közelebb hozzám- én sem nyugodtam az elmúlt évben. Az utolsó csókunk emléke végig kísértett. Kétfelé húzott a szívem. Egyrészt veled akartam lenni, másrészt azt akartam, hogy a világ elfogadjon. Ez a kettős viaskodás sok mindenbe belevitt, amit utólag megbántam, de most már biztos vagyok benne, mi az, vagyis ki az, aki boldoggá tud engem tenni.

Sírásom mértéke csökkent, de mondandóján annyira elcsodálkoztam, hogy nem bírtam válaszolni, ő viszont folytatta helyettem. Két kezemet közrefogta övével, majd homlokomra puszilt, ezzel elérve, hogy szemeibe nézzek, majd mikor íriszeink találkoztak, folytatta a beszédet.

-Szeretnélek úgy szeretni, ahogyan régen, sőt, még jobban. Azt akarom, hogy ne lássalak sírni, hanem azt a mosolyt szeretném látni, amivel az első együtt alvásunk utáni reggel köszöntöttél. Tudom, hogy haragszol rám, hogy egy rongybábuként dobtalak el vagy rántottalak magamhoz, és ezek után nem érdemlem meg a szerelmedet, de ha van benned még egy kis megbocsátás, kérlek, adj nekem egy új esélyt.

Soha nem volt a szavak embere az én Jungkookom, de most kitett magáért. Azonban én még mindig olyan voltam, mint a néma levente, úgy kellett összeszednem magamat.

-Nem szoktam új esélyt adni az embereknek -néztem mélyen szemeibe-, de te most az egyszer kapsz.

Ő elmosolyodott, megszorította finoman kézfejeimet, majd lassan felém hajolt, és ajkai az enyémeken kötöttek. Egyszerre sóhajtottunk egyet a régen érzett kellemes érintés miatt, majd a következő pillanatban egyik kezével derekamat átkarolva húzott magához közelebb, másik kezét pedig tarkómra helyezte, miközben én mindkét mancsomat tarkójára helyeztem. Ajkaink csöndben csatáztak egymással, majd mikor már elfogyott levegőnk, pihegve elválva egymástól néztünk egymás szemébe.

-Tudod gyönyörűen zongorázol -mondta, ami meglepett, mert nem emlékszem, hogy valaha is lett volna lehetősége hallani engem. – A legutóbbi koncerteden ott ültem. És eszméletlen élmény volt. Azt hiszem akkor éreztem először azt, hogy nem szabad elvesztenem téged -mosolyodott el halványan, ami átragadt én rám is azok után, hogy realizáltam: a Fiú, akit szerettem, most már végre az enyém lehet.

------------------------------

Szégyenlem, hogy csak most jöttem az újabb sztorival, de remélem nem haragudtok rám. 🥺💓

Ezzel a történettel törlesztettem a sztorikérésekkal kapcsolatos adósságom egy részét, igyekszek a többivel is szép lassan. Hogy tetszett a sztori? Ti meg tudtatok bocsátani a Golden Maknaenek? 🤧🐇

Nem tudom, mikor jön a kövi epizód, de igyekszem. Ugyanakkor az már biztos, hogy egy 4-5 történet (még nem tudom, mennyi pontosan), és lezárom ezt a könyvet, mert már így is azt érzem, túlnyújtottam. Remélem addig is velem maradtok! 🤗😍

Köszönöm a soksok kommentet, a privát megkereséseket, nagyon szeretlek titeket, vigyázzatok magatokra!!! Pusszancs mindenkinek! 🥰🥰🥰