Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

A Változás Szimfóniája 2. rész (Taekook ff.)

Egyszerűen már a hangjától el tudnék olvadni. Az a tisztelet, nyugalom, szeretet, amit magából sugároz...

Mondanivalóját gyenge taps követte. Ő visszafordult a zenekar felé. Egy fél percnyi csönd után elkezdett vezényelni, és kezdetét vette a koncert.

Az első tétel fergeteges volt, még nekem is, aki nem volt klasszikus zenerajongó. Tele volt virtussal, energiával, szenvedéllyel. Tényleg olyan volt, mint a szél, ami megragadott engem, és sodort magával. Én pedig hagytam, hogy sodorjon.

Az energiával teli dallamok elcsendesültek, és innen tudtam, hogy következik a második tétel. Behunytam szemeimet. A komor bevezetést követően egy dallam csendült fel egy rézfúvós hangszeréből. Szomorkás volt, bánattal teli, amiben ott van a sóvárgás is. Eszembe jutottak, hogy én is hasonlóképpen szoktam vágyódni egy társ után, aki szeret engem... A kezdeti dallam egyre intenzívebb lett. Megmoccant a többi hangszer is, és a vágyódás egyre fájdalmasabb, egyre vágyakozóbb lett. És ekkor a távolból egyre erősödve felhangzott ennek módosítása, egy fordulat, amiben már nemcsak a bánat volt ott egyszerre, hanem az öröm, a könnyek, a határtalan szenvedély. És amikor mindezek az érzések betetőztek, megszólaltak a dobok is, és hihetetlen módon hatott rám. Nem tudom ezt kifejezni szavakban. Mi ez az érzés?

A csúcspont után a zene visszafogott lett, de nem sokáig. Megint erősödni kezdett, és egy katonás szigorúságba váltott át, ami felemelő, mintsem megfélemlítő volt. Hirtelen abba maradását követően újra eljöttek az érzelmes dallamok. Megint lassan, nagyon lassan fokozódott, mintha még egy nagy hullámot előkészített volna.

És hamarosan újra előjött az ismert dallam intenzíven, drámaian, az előzőnél sokkal hevesebben. Kezem libabőrös lett, a hegedűk magas, szaggatott játéka leginkább a zokogást juttatta eszembe, ami végül megnyugvásra lelt. Észre sem vettem, de könnycseppek gördültek le arcomon a meghatottságtól.

A zene folytatódott, és kinyitottam a szememet. Kellemes, lágy dallamok következtek, de én még mindig az előbbieken agyaltam, és beindult a fantáziám. Az első hevesebb rész olyan volt, mint egy vallomás, egy szerelmes coming out, mely elutasítást kapott válaszul. De a zene nem csüggedt el, hanem talpra állt és újra reménykedni kezdett. Mint az elutasított szerelmes, aki újra elkezd reménykedni, hátha... Építi magában a reményt, ami azonban csak egy gyenge homokvár, amit a víz könnyedén elmos. Nem bírja magában tartani, és újra vallomást tesz, ami ezúttal sokkal szenvedélyesebb, fájdalmasabb, érzelmesebb; és ezúttal viszonzásra lel. Annyira megható. Ugyanakkor folyamatosan csak mi kettőnkön jár az eszem.

A szimfónia maradék része az első tételhez hasonló volt. Gyönyörű volt nézni, ahogy Jungkook vezényelt. Nem ő húzta végig vonóját a hegedűk húrjain, nem ő fújta a klarinétot, és nem ő szólaltatta meg a dobokat, mégis olyan volt, mintha ő alkotta volna meg ezt a zenét, és emiatt még többet nőtt a szememben, habár már így sem volt, hova. A közönség lelkesen tapsolt, Kook arcán ott volt a megkönnyebbült, elégedett mosoly. Tényleg nagyon szeretem ezt a fiút.

Az épület főbejárata előtt álltam, azt beszéltük meg itt találkozunk, ahonnét kocsival megyünk vissza Kookékhoz. Bizonyára sok dolga lehet így koncert után.

Egy negyed órányi várakozás után megjött. Mielőtt bármit is szólt volna, szorosan átöleltem, amit viszonzott.

-Eszméletlen volt, Kook. Életem egyik legszebb estéje volt.

Ahogy elváltunk, szemei megcsillantak.

-Tényleg ennyire tetszett? -kérdezte, miközben az autó felé tartottunk.

-Nagyon. Egyszerűen hihetetlen, hogy...

Ritkán szoktam dicsérni embereket, és ezt ő is tudja, de most megtettem, mert tényleg nagyszerű volt.