Bíborfény | ✓

|| 47. Fejezet ||

A lány

......................................

Daria bátran lépett a lépcsőre és zsebeiből kihámozva a kezeit egy mély lélegzet mellett becsengetett. Kék szemeit rám vezette és óvatosan megragadta a tenyeremet. Mindketten féltünk. Nem a találkozástól, nem. Egyszerűen mindkettőnket megrémített az, ami mostanában Woodburnt maga alá temette.

Az ajtó kinyílt. Egy kisírt szemű, barna hajú nő állt velünk szemben. Arra számítottam, hogy Julie szülei Portlandben lesznek, és próbálják valahogyan meggyőzni Nolan apját arról, hogy folytassák a nyomozást, de nem. Julie szülei itthon ültek és csendben gyászolták brutálisan meggyilkolt lányukat.

- Öhm... - kezdett neki Daria. A nő arca megviselt volt, de cserepes ajkait egy halvány mosolyra húzta. – Daria Fisher vagyok, Julie osztálytásai vagyunk... vagyis voltunk.

Az utolsó szavakat elnyelte, a nő megigazította a tincseit és beengedett minket a házba.

Egy hosszú hallba jutottunk, a falak meleg korall színűre voltak festve. A fal mellett egy szekrény húzódott, amin rengeteg kabát kapott helyet, a plafonról egy régimódi lámpa pislákolt, gyengéd sugarakkal árasztva el minket. Gyorsan leszedtem magamról a cipőmet, majd kabátomat a fogasra akasztva már követtem is Dariát, aki a nő nyomába szegődve kémlelte annak semleges arcát.

A hallból egy hatalmas nappaliba jutottunk, egy fekete színű kanapé helyezkedett el az ablak tövében, hosszú szekrénysorokon pedig ott terpeszkedett a TV. Az asztal meg volt terítve, Julie egész családja itt volt, felismertem Stacy anyját is, aki jöttünkre kiejtette a kezéből a kanalat.

Kínos csend támadt. Szétnézve az asztalon és magán az egész házon, nem gondolná az ember, hogy alig egy napja elvesztették a rokonukat, de jobban elveszve az arcukban ott tükröződött a tompa fájdalom, ami lassan fogja megemészteni őket. Lesütöttem a szememet, Daria mélyet sóhajtott és óvatos mosolyra húzta az ajkait. Az asztalon lévő leves kellemes illata az orromba kúszott, gyomrom megszólalt, hisz már rengeteg ideje nem ettem.

Daria feszélyezetten pillantott rám. Julie anyja elmosolyodott és a konyhába sietett, két tányért szorongatott a kezében és a vállamra simítva a kezét némán arra ösztönzött minket, hogy foglaljunk helyet mellettük és vacsorázzunk meg. Bólintottunk. Elfogadtuk a meghívást és az asztal üres részeit elfoglalva elszürcsöltük a levest. Szörnyen finom volt, arra emlékeztett, amikor anya még boldogan terített meg nekünk az asztalon és egy apró puszit nyomott a fejem búbjára. Amikor még egy család voltunk.

- Úgy hallottam Julie osztálytársai voltatok, igaz ez? – feltehetőleg a vörös hajú lány apja szólt hozzánk. Daria a levesébe pillantott, nekem lökte a kérdést, lenyeltem a falat húst és finoman mosolyogtam. – Elnézést, Abraham Adams vagyok.

- Igaz, Mr. Adams – bólintva ejtettem ki a szavakat a számon.

- És mit keresnek itt?

Stacy anyja undorodva figyelt minket, de nem szólalt meg, egyszerűen a tekintetével próbált felnyársalni.

- Csak...

- Nyomozni? – vágott közbe Stacy anyja. – Az nem az ifjú Lee feladata? Aki képtelen bármi eredményt is elérni? Aki nagyjából le se szarja mi van az üggyel? – ordította a nő.

- Mrs. Chance! – Daria közbevágott. – Az egy dolog, hogy maga mérges amiatt, hogy elvesztette a lányát, de ez nem ok arra, hogy vádaskodjon!