Bíborfény | ✓

|| 59. Fejezet ||

A lány

.....................................

Amikor Nolan elment üresnek éreztem magamat. Egy elhasználódott test, amit mindenki használt csupán lelke nem volt. Az ajtót is bámultam egy ideig, bűvöltem és titkon reméltem, hogy hirtelen majd feltárul és Nolan nevetve veti rám magát ajkaival belém fojtva a kitörő szavaimat. Hogy édes ujjaival az államat, az ajkaimat simogassa és édes semmiségek mellett hagyja, hogy fejemet a mellkasán pihentetve ne rettegjek attól, hogy a gyilkos az éjszaka közepén rám töri az ajtót és végül én is ugyanúgy végezzem, mint az összes áldozat.

Igazából nem kértem sokat, nem voltak világmegváltó gondolataim. Csak egy fiút akartam és egy nyugodt életet szülőkkel, barátokkal és szerelemmel.

Ám az ajtó csukva maradt, a léptek zaja egy idő után elhalt, a fények kialudtak és a testem követve ezeket az elillanó sugarakat, eltűntem én is.

Éjszaka a fehér plafont néztem. Kintről beszűrődött néhány harsány nevetés, hallottam az autók zúgását, úgy általánosságban magát az éjszakát. Belegondoltam, hogy egy normális család mit csinálhat most?

Gondolom mosolyogva megvacsoráztak, beszélgettek egy kicsit majd elvonultak a saját szobájukba. A lányuk szerelmes üzenetet vált a barátjával, megírja a leckét, tanul végül álomra hajtja a szemét. Egyetlen gyilkosra, egyetlen összetört szívre és egyetlen halott szüleire se gondolt. Boldog volt.

Boldog, boldog, boldog.

Mosoly, mosoly, mosoly.

Nevetés, nevetés, nevetés.

Ezt kellene éreznem, ezt kellett volna tennem. De ehelyett a puha párnára hajtottam a fejemet és Nolanre gondoltam. Könnyeim eleredtek és végre hűen a mondáshoz, álomba sírtam magamat.

Egyedül voltam.

Egyedül, egyedül, egyedül.

. . .

Reggel minden olyan szürke volt.

Amint kinéztem az ablakon láttam, hogy a napsugarak átküzdötték magukat a vastag felhőkön és vidáman nyaldosták a szemfüles diákokat, akik mosolyogva rohantak a közeli kávézóba. Daria ágya üres volt.

Vállat vontam és mélyen belül örültem neki. Legalább ő legyen boldog.

Minden megszokott volt. Végig csináltam a reggeli teendőket, megfürödtem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem és magamra vettem az egyszerű szoknyából és ingből álló egyenruhát és mélyen reménykedtem benne, hogy Nolan észreveszi majd és elvetve a büszkeségét a karjaiba kap és együtt segítünk a romokban álló életünknek.

Gyorsan lépkedtem le a lépcsőn. Sután inteni akartam Rogernek, de aztán eszembe jutott, hogy az öreg okvetlenül döglődik élete végéig a börtönben, csupán azért mert a diákok és maga az Egyesült Államok képtelen volt felfogni, hogy Roger nem volt a gyilkos.

Nem ő volt az, aki az avarba lökte a fejemet, nem ő volt az, aki többször is meglátogatott az éjszaka folyamán. Talán egyeseknek gyanús volt az öreg, én csak sajnáltam.

A hátamon meghúztam a hátizsákom szíjait majd elindultam a hideg parkolóban a suli felé. Viktor a semmiből pattant elő.

- Mizu?