Bíborfény | ✓

|| 48. Fejezet ||

A fiú

.......................................

Képtelen voltam tovább időzni Portlandben. Szívem egyenesen szétszakadt a kíntól, a fájdalom felőrölt.

Abby meg fog semmisülni.

Már nem érdekelt az ügy, már nem érdekelt sem az anyám sem az apán kínzó szava, egyedül a vörös hajú lány arca derengett előttem. Édes mosolya és a megannyi szeplő fehér arcán.

Fejemet a kormánynak hajtva szitkozódtam. Igaza volt Nortonnak, egy ilyen este után nem csak betépni, de lerészegedni is kedvem támadt. Viktor kitárta az ajtót mellettem és leguggolt elém, arca nyúzott volt és fáradt, mégis itt maradt velem és próbált erőt lehelni kihalóban lévő testemnek. Sötét szemeibe pillantottam.

- Figyelj, tudom, hogy ez az időszak mindannyiunknak nehéz lesz, de ha minden igaz Abby fog a legtöbbet szenvedni, próbálj rajta segíteni, nem akadályozhatod meg azt, hogy fájjon neki – sóhajtotta, és igaza volt. Bármennyire akartam ezt tenni, nem bírtam volna. -, de rohadtul te vagy az egyetlen személy, aki könnyíthet rajta. Mit tudom én milyen az a hatalmas szerelem, ami köztetek van, de egyet én is tudok. Hogy ez a kurva szerelemnek nevezett micsoda képes lesz őt átrángatni ezen az időszakon.

- És mi is itt leszünk – szólalt meg Norton, aki lazán dőlt a Mustangnak. – Barátok nem? Ha a család elhagy, itt vagyunk mi, tökéletes példa arra, hogy milyen szörnyű dolog is az a család.

- Ismertek ti egyáltalán olyat, akinek nincsenek gondjai? Aki rózsaszín felhőben tölti az életét, semmi családi tragédiával? – tette fel Viktor a kérdést és elhelyezkedett a járdán, nem foglalkozva az éppen arra lődörgő kollégistákkal, akiknek már rég a koleszban lett volna a helyük, persze velünk együtt.

- Nincs is olyan – nevetett fel Norton és a helyzet ellenére én is mosolyra görbítettem az ajkaimat. – Azért Abby mindent visz.

- Legszívesebben pofán csaptam volna az anyját, férfiség ide-vagy oda. Itt hagyni a saját lányodat és közben arról papolni, hogy ő igazából mindennél jobban szereti Abbyt? Még a nevét is képtelen kimondani! – idegesen a hajamba túrtam és felnéztem a rengetegre.

Szerencsére mielőtt elmerülhettem volna a csillagok ezreiben, rájöttem, hogy felhős az ég. A sötét mennyezetet megannyi, vastag és szürke felhő takarta, elrejtve előlünk a lila végtelenséget. Ki bír ellenállni a csillagoknak? A fényes pontoknak, amik képesek elragadni az ember agyát még a leglehetetlenebb helyzetben is? Ki nem lel bennük menedéket?

Hisz a tudatlanság volt az, ami a legtöbb embert vigasztalta. A tudás mindig csak sért, fájdalmas. Akkor mégis miért akarjuk tudni? Miért éget bennünket kíváncsi vágy a dolgok megoldásában? Minek tudnunk ki a gyilkos, ha az lehet a legközelebbi barátom is? Minek fájjon feleslegesen?

Lehunytam a szememet.

Mert túl sok kérdés volt, és oly kevés válasz.

Végigsimítottam a Mustang édes, fakormányán. Széles volt és csillámlóan lakkozott. Közepén egy gyönyörű ezüst musztánggal, ami egy piros, fehér, kék háttér előtt nyargalt.

Ő volt az én menedékem.

Mikor végre rászántuk magunkat arra, hogy befelé induljunk nem felejtettem el azt, hogy be akartam kukkantani Abbyhez. Az alvó Roger mellett könnyen betudtunk osonni, a többi diák feltartott hüvelykujjal pont fordítva settenkedett ki. Elmosolyodtam, majd egy intés mellett leváltam a többiektől. Viktor röhögve vállon csapott.