Bíborfény | ✓

|| 26. Fejezet ||

A fiú

........................................

Viktor az ágyamba feküdt, teljesen a falnak simulva. Mellette terpeszkedtem én, félmeztelenül és rohadtul szarul érezve magamat. Másnapos voltam, és gyűlöltem másnapos lenni, mégis elég sokszor esett meg velem. Már nappal volt, hisz a nap sárgás sugarai átkúsztak redőnyön és kellemesen meleg sugarai szétvetültek az olcsó padlón. 

Kimásztam az ágyból és a telefonomra nézve lecsekkoltam az időt.

13:12.

Egy üzeneted érkezett.

Unottan kattintottam a levélre, amint megpillantottam, hogy kitől jött a tegnap esti események a fejembe lökődtek. Valaki felnyögött mögöttem. Norton ott feküdt a földön, anyaszült meztelenül. Undorodva terítettem rá valamit, hisz ágaskodó farka nem éppen nyújtott kellemes látványt, így reggel táján.

Szeretlek.

- Basszus – túrtam a hajamba idegesen.

Eszembe jutott az a rövid, kis szócska, amit búcsúzásul mondtam el a lánynak, akit tényleg szerettem, de ezt neki nem kellett volna megtudnia. Szánalmasnak éreztem magamat, szörnyűnek. Végül is egy szánalmas pöcsnek tűntettem fel magamat előtte. Melyik idióta vallja be az érzelmeit pont telefonon és pár hónap ismertség után? Gúnyosan felnevettem és beléptem a fürdőbe. Gyorsan megmosakodtam és fogaimat is átsikálva felkaptam magamra valami ruhát, a telefonom csörögni kezdett. Barnakabátomat magamra vettem és köszönés nélkül leléptem.

- Tessék?

- Mr. Lee? A szerelő vagyok, kész van a kocsija... áll még a dupla ár? – sziszegte kényelmetlenül a férfi.

- Hol az erkölcs uram? – tekertem a nyakam köré a sálat és gúnyosan vigyorogva kiléptem az utcára. Szemeimmel a legközelebbi pékséget kerestem, azonnal kiszúrtam a kis villogó neon betűket, melyek tövében egy hatalmas füstölgő cipó hevert.

- Áll vagy nem áll?

- Áll – nyomtam ki a telefont és beléptem a meleg épületbe. Összehúztam magamon a kabátot és mosolyogva néztem a nőre, aki azonnal tudta, hogy mit kell adnia. Kivettem a kezéből a sütit és a teás poharat, majd az aprót a kezébe nyomtam.

Kiléptem a fagyos utcára és elindultam a szerelő felé. Ma kellene útnak indulnunk, hogy holnapra, vagyis szentestére ott legyünk a szüleinknél az ünnepi bálra, de mivel eszem ágába sem volt elmenni, tehát inkább elkortyolgattam a teámat és a sütit elfogyasztva a lassan feltűnő roncsos épületre néztem.

Tegnap még tökéletesen csillogó műhely, mára teljesen összeroncsolódott. Egy hatalmas gép éppen egy öreg fenyőfát ügyeskedett le a törött cserepekről, melyek hangosan estek a betonra, miután leszállították róluk a tehetetlenül súlyos fadarabot. Elismerően bólintottam és azonnal kiszúrtam a férfit. Kezeit összefűzte a mellkasa előtt és undorodva nézett rám, odadobta a kulcsokat. Hozzám se szólt, csupán szégyenkezve mormogott valamit és elvette a neki nyújtott pénzt.

Elégedetten hajtottam ki onnan. Telefonomat előkapartam a zsebemből és egy útszélen leparkolva felhívtam azt a személyt, akinek alig pár órája egy rögtönzött vallomást tettem.

Mit is mondhatnék neki a történtekről? Hogyan tagadjam le ezt anélkül, hogy megsérteném vele?

A hajamba túrtam és szerencsétlenül néztem a kivilágított kis nevet, szívem a torkomban dobogott. Végül a zöld ikonra kattintottam és egy reszketeg lélegzetet véve kinéztem az ablakon. Lassan kicsöngött, majd beleszóltam.