Bíborfény | ✓

|| 58. Fejezet ||

A fiú

..........................

Roger nem lehet a gyilkos!

Abby hangja még mindig a fülemben csengett, pontosan láttam magam előtt whiskybarna szemeit és édes mosolyát, de mindezek mögött ott susmogta egy apócska hang.

Roger nem lehet a gyilkos!

Idegesen vertem a fejemet a kormánynak, ami egy halk nyekkenés szerű hanggal tanúskodott arról, hogy megszenvedte a haragomat. Mindezt a saját Mustangomnak kellett végig bírnia?

Lehunytam a szemeimet. A kocsi már réges-rég állt Norton lakása előtt, de én képtelen voltam megmozdulni és belépni az épületbe. Kínzott a bűntudat. Ki gondolta volna, hogy a fájdalomnak ennyi fajtája volt? Éreztem a szívemben azt a fojtogató hűs érzetet, ami egyben összeszorította a mellkasomat és szúró lüktetést szült a tüdőmbe. Kapkodtam a levegőt, míg fejem a kormányon koppant. Nem akartam semmit sem, az égvilágon semmit! Mégis egy valamit, vagy inkább valakit.

Abby képes volt megbolondítani, elvette az eszemet. Már majdnem bedőltem neki, már majdnem rábólintottam arra, hogy Roger nem lehet a gyilkos. De az utolsó pillanatban az agyam háborút indított a szívem ellen. Végül győzedelmeskedett az előző.

Abby nem hitt nekem, nem bízott bennem, mikor mindenki tudta, hogy a gyilkos csak is Roger lehet. A lány túlságosan sokáig ért a rettegésben és most képtelen volt elereszteni a félelmeit.

Te pedig így hagytad magára!

- Haver? – Norton hangja átkúszott a nyitott ablakokon. Lehunyt pilláimon ott csüngött egy árva könnycsepp, de mielőtt kiszúrhatta volna halk szuszogás mellett kikapartam a tekintetemből a fájdalmat. – Minden rendben?

Csak udvariasságból kérdezte meg, tudta, hogy Abby lógva hagyott, hogy én is lógva hagytam őt. Láttam rajtam a fájdalmat és lassan úgy éreztem, hogy több tonnás súly nehezedik a tüdőmre.

Norton becsusszant a ropogós ülésre, ujjai belenyomódtak a huzatba. A kocsi pöffeszkedni kezdett, hangjára elmosolyodtam és engedtem ujjaim szorításán.

- Hallod – nézett mélyen a szemeimbe. Beletúrt a tekintete előtt táncoló fürtökbe majd újból neki kezdett. – Hallod, értem, hogy fontos neked a büszkeséged...

- Norton...

- Hallgass végig Nolan! – Hangja hirtelen elmélyült, tekintetének eddigi világos szürkesége egy kavargó viharrá változott, izmai megfeszültek, itt az ideje csöndben maradnom. – Minden ember félti a szaros büszkeségét. Rettegünk a szánalomtól. Kerüljük az alázatos szituációkat. Egyszer mégis mind ugyanott kötünk ki: abban a helyzetben, hogy a döntésünk befolyásolja a jövőnket, szerettünkkel való kapcsolatot a saját döntésünk határozza meg. Kurvára nem lehet arra gondolni, hogy ő miért nem teszi meg! Csak te vagy abban a helyzetben a fontos, csak te oldhatod meg a problémát. Figyelj, tudom, te úgy gondolod – és mindenki más is -, hogy Roger a gyilkos! Viszont egy ember kételkedik. Nem gondolod azt, hogy meg kellene hallgatni a véleményét? Hogy nem hiába makacskodik?

- Ha ennyire okos vagy miért nem cselekedsz te?

- Látod, pont erről beszéltem! – összecsapta a tenyerét és felnézett az arcomba. – Nem mondom meg mit csinálj, de most húzz innen Daria átjön!

Azzal a lendülettel fogta magát és kiszállt az autóból, vissza se pillantott. Egyedül hagyott a gondolataimmal, amik lassan kezdték kiszorítani belőlem a levegőt. Még egy kis ideig figyeltem bátyám házát és az impozáns ablakokból kiszűrődő fényt, majd ujjaimat a sebváltóra kulcsolva a gázpedálra nyomtam.