Bíborfény | ✓

|| 57. Fejezet ||

A lány

......................

Bárkinek is mondtam a suliban, hogy Roger nem lehet a gyilkos csak hamis pillantásokat és elvetett sutyorgásokat kaptam.

Nolan nem hitt nekem. A fejébe verte, hogy a gyilkos Roger és akárhányszor próbáltam vele megértetni, hogy nem ő az, csak legyintett és tovább ment. Nem hallgatott meg, mint régen. Nem próbált megnyugtatni, nem andalított el édes csókjaival. Nolan már nem volt a barátom.

Nolan már nem szeretett.

Daria volt az egyetlen hitem, de az utóbbi időben elhagyott. Elege lett abból, hogy képtelen voltam felfogni, hogy Roger a gyilkos. Hogy már nem kell tovább aggódni semmi miatt, mivel minden nyom rá mutatott. Norton pedig igazat adott az öccsének és a barátnőjének.

Viktor pedig nem szólalt meg.

Ő csak csendben hallgatott, nem mondott senkinek sem semmit. Ha megkérdeztem egyszerűen lerázott egy nem tudtommal. Mindenki ellenem volt és végén már kezdtem elveszíteni magamat.

Egy hónapja történt, hogy Rogert lecsukták életfogytiglannal.

Egy hónapja történt az, hogy vége lett a rémségeknek a suliban.

Egy hónapja hagytak magamra a barátaim.

Senki sem állt ki mellettem, nem adtak igazat. Egyszerűen átugrottak felettem és próbálták tovább élni az életüket, mintha mindaz meg sem történt volna.

. . .

Kint ültem a kollégium kertjében. Ujjaim között egy nedves fűcsomót forgattam. Sűrű gyökere a körmömbe akadt, világos színe pedig vetekedett az esőfelhők rút szürkéjével. A sár ráragadt az egyenruhámra, az apró hangya, ami végig mászott a bőrömön végül egy aprócska gomolyagként végezte az ujjaim között. Nem éreztem mást, csak ürességet. Még az sem rázott meg, hogy alig pár perce megöltem egy hangyát.

Lehunytam a szemeimet, markomban szétmállott a sár, kicsordult az ujjaim között. Halk puffanás mellett ért földet, de én nem engedtem pilláimnak, hogy szétnyíljanak. Nem rettentett meg a lomhán hulló eső sem, ami beleivódott puha tincseimbe, lassan lecsordulva a szemöldökömig onnan pedig a pilláimra csöppent. Továbbra is összeszorítottam őket, ujjaimmal együtt. Festett körmeimről lepattogzott a lakk, testemről lehullottak a védő falak.

Hónapokig bírtam, ahogy a szeretteim, a családom áttapos rajtam. Hogy nem hallgatnak meg. De itt a fenyvesek kérgei között elbújva, egy aprócska pagonyban, már nem éreztem magam egyedül.

A lábam alatt fodrozódó avar, a tűlevelek melyek sisteregve itták magukba az elhangzott szavakat. A lágy szellő, ami próbálta kitaszigálni belőlem a felgyülemlett rojtos feszültséget, csupa rózsaszín nyugalommal bélelve a hátra maradt üres helyeket. A szívemet foltozta. Vékony cérnaszállal szövögette repedezett szervemet, amit Nolan ezerszer megtaposott. A fájdalom, ami eddig uralt elszállt belőlem. Hallgattam a fejem fölött köröző hollók károgását, ahogy szárnyaikkal puha levegőbe vájva még magasabbra emelkednek. Hangjuk egy idő után elhallt, ahogy a szél cirógatása is. A cinkos cseppek beleivódtak a hajszálaimba.

Csend volt.

A dübörgő ég felharsogott. Éles villám szántotta fel a rút felhőket, a nap mögéjük bújt. Egyedül maradtam a hűvös levegőn.