Bíborfény | ✓

|| 18. Fejezet ||

A fiú

......................................................

Apám lenézően vontatta végig rajtam a tekintetét, míg azt hallgatta, hogy anyám miként hord le, élveztem nézni azt az aprócska gunyoros mosolyt, ami a szája szélét perzselte. Megforgattam a szemeimet és kifelé bámultam, képtelen lettem volna tovább nézni anyám őrjöngő arcát. Ki gondolta volna, hogy az eddig makulátlan kinézetű, angyali nő képes vörös képpel ordibálni a fiával?

- Nézz rám te istenverte kölyök! Gyűlölöm azt a napot, amikor megszültelek! – ordította, mibe még az üvegek is beleremegtek.

Erősen össze kellett szorítanom a számat. Éreztem, ahogy egy aprócska könnycsepp mégis kifurakodott a szemeimből, árván szánkázott végig az arcomon, miközben hosszú, nedves csíkot hagyott maga után. Fájtak a szavai, éreztem ahogyan a kis kések lassan a bőröm alá férkőznek.

Szúrtak.

Sértettek.

Kinek nem okozott volna szenvedést, ha a saját tulajdon anyja azt kívánja bárcsak meg se született volna? Gúnyosan akartam nevetni a szerencsétlenségemen. Nolan Lee, Joseph Lee vérszerinti fia sír, mert az anyja megbántotta.

- Nolan Lee!

Hirtelen rázódtam fel a gondolataimból, hisz gyémántgyűrűkkel tarkított ujjai felvágták a bőrömet, felszisszenve kaptam az arcomhoz. Kék szemeiben semmi érzelmet nem láttam, ám mikor felfedezte az államon csüngő, magányos könnycseppet, arca eltorzult. Megfordult és szavak nélkül szaladt fel a lépcsőn, apám megrázta a fejét és a sétabotjára támaszkodva tekergette meg ezüst gyűrűit.

- Velem jössz! – nézett mélyen a szemembe majd felkapva bundából készült kabátját, megpödörte a szakállát és köszönés nélkül lelépett. Ujjaim összeszorultak a sebem körül, a fájdalom amit a lelkemben éreztem milliószor rosszabb volt, mint ez a fránya heg, amit az arcomra helyeztek. Mondhatni meg sem éreztem, csupán a vér fémes ízét a számba, ami lassan szétterült a testemben. Lehunyt szemekkel követtem a férfit, aki az életem során a leggyűlöltebb emberek listájának élén szerepelt.

Egészen kiskoromban gyűlöltem már, mikor arany gyűrűs ujjait az arcomra simítva erősen arcon csapott, csupán azért mert megláttam, ahogy egy szolgáló lánnyal mulattja az időt. Onnan kezdődött a mi kapcsolatunk. El akartam mondani anyámnak, de fenyegető szavai bennem marasztalták a maró szavakat, anyám pedig egyre csak távoldott tőlem. Sosem szerettek annyira, mint Nortont. Hogyan is tehették volna? Norton maga volt a tökéletes fiú, akire mindenki büszkén tekintett és ha már meg van nekik a tökéletes utód, minek még egy? A második csak selejt lehet egy igazi kékvérű után... és nem is tévedtek nagyot. Nevelésemet egy dajkára bízták, nem hurcoltak magukkal különböző bálokra, egyedül maradtam a szolgálókkal. Igazából az ő gyermekük voltam.

Norton viszont más volt, annak ellenére, hogy szüleink gyűlöltek engem, ő szeretett. Kedves volt velem és barátságos, igazi bátyám volt. Feltekintettem rá, szerettem őt, olyanná akartam válni mint ő, ami később a vesztébe vezetett.

Minden, egyszerűen minden egy éjszaka alatt hullott apró darabokra.

Azon az éjszakán, amikor az égből hatalmas cseppekben hullott a csapadék, egy mélyen elhelyezkedő kátyúba, ami ezáltal teljesen megtelítődött és egy saras pocsolyát alkotott. Amikor az úton két fiatal sétált egy kis zacskó anyag reményében, két elveszett lelkű testvér. Azon az estén végleg búcsút mondtam a családomnak.