Bíborfény | ✓

|| 42. Fejezet ||

A fiú

....................................

Miután sikeresen tovább rontottam a helyzetemet Abbynél, kiszálltam az autóból és elindultam lassan a kollégium felé. A hideg miatt összehúztam magamon a kabátot, feltárva az ajtót még egy utolsó pillantást vetettem a Mustangra és folytattam tovább az utamat a szobámig.

A fúk nem voltak itt. A szoba üres csendjét mégis nyugtatónak találtam ezekben a percekben. Végignéztem az ágyakon, Todd, aki életének nagy részét az ágyán töltötte kezében egy jó vaskos könyvvel, most mégsem fetrengett a matracon.

Kinyitottam a fürdő ajtaját és szembe néztem magammal. Hosszú, lenőtt haj, sápadt arc, nem éreztem magamat túlságosan helyesnek, sőt romlottul néztem ki. A zuhanyzóban magamra eresztettem a hideg vizet és engedtem, hogy a cseppek szétessenek forró bőrömhöz érve. Fagyos folyamokba tömörültek, hajam a tarkómhoz tapadt és akaratlanul vetettem magam elé Abby gyönyörű arcát. Azokat az apró szeplőket, melyek gaz módon szétszóródtak hófehér bőrén. A gyönyörű vörös haját, a hullámokat, ezek jellemezték csintalan tincseit. De nem feledkeztem meg ártatlan mosolyától és szenvedélyesen lángoló barna szemeiről sem, mindene, amit eddig érinthettem az ujjaimmal előttem lebegett. Alsó felem nem nagyon örült ennek, de képtelen voltam elereszteni a képeket. Elveszetten és kapaszkodtam beléjük.

Az emlékekbe, a megannyi emlékbe, amik képesek voltak szebbé varázsolni azt a pár hónapot, amit együtt töltöttem vele. Hisz Abby tett azzá, aki most vagyok.

Idegesen beletúrtam a hajamba és hidegzuhany alatt nyomtam el a testemben épülő vágyaimat.

Egy alsót és egy mackónadrágot magamra kapva töröltem meg a tincseimet, mikor meghallottam egy visszhangzó sikítást, majd még egyet. Éreztem, hogy testem egy pillanatra összeszorul, hisz sejtettem mit jelenthet a sikítás. Lehunytam a szemeimet, mikor még egyszer felhangzott: elveszett volt a hang. Túlságosan ismerős, és ahogy szétesve bámultam a fehér plafont a kiabálás nem szűnt meg és bennem villámcsapásként gyúlt fel a felismerés.

Arcom megnyúlt és nem törődve azzal, hogy nem kaptam magamra pólót, se cipőt, kicsaptam az ajtót. Összezavarodtam.

Nem lehet Abby! Nem, nem és nem!

Imádkoztam, hogy a hang más lányhoz tartozzon, de egyre csak közeledve a szobájukhoz arra lettem figyelmes, hogy a sikítások egyre csak hangosodnak, egy lány szaladt be a szobába. Abby szobájába. Azonnal felismertem a csajt, a vörös pultos a buliról.

De ez a felismerés eltörpült amellett, hogy Abby ordított, lihegve kitártam az ajtót és aggódva meredtem az ágyon kapálózó lányra, többen is a szoba köré gyűltek. Szemeim nem eresztették el a reszkető testet. Arca sápadt volt, zokogott. Megtört képének látványa engem is sírásra kényszerített.

Kétségbeesve estem a padlóra és óvatosan megragadtam remegő ujjait, szemei felpattantak. Egy másodpercig tétlenül bámult, ajkai szólásra nyíltak, mintha újból sikítani akarna, de ahogy szürke íriszeimbe mélyesztette a sajátját a felismerés arcul csapta. Dideregve ugrott rám, arcát a nyakamba fúrva vezette ujjait a hajamba, és csak szorított.

Erősen, mondhatni fájt az, hogy körmei a húsomba mélyedtek, de nem érdekelt. Azokban a percekben nem érdekelt semmi. Az, hogy a fél kollégium bámul minket, hogy a vörös csaj teljesen elpirult. Egyszerűen a figyelmem teljes egésze Abbyé lett.

- Nolan - susogta halkan, hangja annyira megtört, sőt a rengeteg kiabálástól rekedtessé vált. Fogalmam sem volt, hogy mi válthatta ki ezt belőle, de elveszett tekintete felélesztette bennem a védő ösztönöket. Már nem haragudtam rá, már nem érdekelt, hogy megcsókolta Viktort.