Bíborfény | ✓

|| 33. Fejezet ||

A lány

...................................

Nolan szemei vérerekkel voltak díszítve. Akárhányszor rám nézett nem láttam bennük mást, csak kavargó gondolatokat és félbehagyott terveket. Mind segíteni akartunk neki, de nem tudtuk, hogyan is tehetnénk? Elveszettek voltunk, a vállunkon méretes súlyok hevertek és hozzá se bírtunk kezdeni egy nyomozáshoz. Cole-t vártuk, azt a Cole-t, aki képes volt kiszakadni a zsaruk forgókerekéből és valahogyan a segítségünkre bírt sietni, Nolan idegesen tanulmányozott egy nyomozással kapcsolatos könyvet. Ajkait birizgálta az ujjaival és néha-néha felsóhajtott.

A halvány fényekben elvesztette egykori fényességét. Az a fiú, aki novemberben még egy fényes csillagnak tűnt a megannyi szürke diák között, hirtelen ő is megszürkült. Hosszabbodó tincsei a homlokába hulltak, rég nem láttam azt a terebélyes mosolyt.

Mikor már mindenki azon volt, hogy szétszóródunk Nolan telefonja megszólalt, Norton volt a leggyorsabb azonnal utána kapott és füléhez illesztette. A szobában elcsöndesült mindenki és egy csapat kisgyermekhez híven csüngtünk a fiú szavain.

- Cole, te vagy az?

Norton hangja kemény volt, bele tartozott a játékba az is, hogy nem Cole, hanem mondjuk az apjuk szól a telefonba, de Norton megkönnyebbülő arckifejezése nem erről árulkodott.

- Bocs nem figyeltem, mit mondtál?

Recsegésnél többet nem értettünk a válaszából, a fiú arca összeszorult.

- Ugyan, nem hiszem, hogy nem bírsz elszabadulni egy kis időre – hatásszünetet tartott, a hajába túrt és elkáromkodta magát. – Komolyan? Csak pénteken bírod betolni a képedet?... Tudod mit, menj a picsába!

Idegesen eldobta a telefont, de szerencsésen a matracra pattant, semmi baja sem esett.

- Na találjátok ki mi van most?

- Nem jön el? – sóhajtotta Daria. Már ő is fáradt volt, de ahelyett, hogy lehunyta volna a szemeit, egy gyenge mosolyt eresztett meg és felállt. – Oké, most szerintem mind egy kis pihenésre vágyunk, nincs igazam?

Még beszéd közben sétált oda bakancsához és egy gyors mozdulattal a nyaka köré tekerve a sálat felkapta a holnapi naphoz szükséges cuccokat. Bedobta a táskájába és mosolyogva rám nézett, gyorsan egy ölelésre iszkolt és belesúgott a fülembe.

- Csak nem rosszalkodni! – csicseregte halkan és megveregetve az arcomat kilibbent az ajtóból.

- Te hova mész?

- Kiélvezem a Lee ház előnyeit! – nevetett fel hangosan és Nortonra nézve hagyta, hogy egy kis időre szétfolyjon az arcán egy vigyor. Viktor sóhajtva felállt és lesöpörte a nem létező porszemcséket a hátsójáról.

- Azt ajánlom tanuljatok egy kicsit, majd aludjatok – ásított. – Holnap találkozunk!

Így történt meg az, hogy Nolan és én együtt maradtunk a kolesz szobámba. Reménykedtem abban, hogy a kezében szorongatott könyvet nemsokára lecseréli rám. Elnyomtam egy fáradt mosolyt és bepakoltam holnapra, már nem volt kedvem tanulni és kételkedtem abban, hogy egy tanár is arra vetemedne, hogy tanítson. Kieresztettem a hajamat, Nolan fel sem nézett rám, folyamatosan a könyvet bújta. Rosszul is eshetett volna, de ehelyett egy törölközőt és pizsama pólómat megragadva a fürdőbe léptem.

Másra sem vágytam, csak egy forró zuhanyra, egy édes matracra és egy fiú mámorító csókjaira. Azt akartam, hogy a zuhanyrózsából ömlő vízsugár lemossa rólam az érzelmeket, a dúló hormonokat, amik szétfeszítik a testemet.