ALICE PARKER
2013. október 8.
Reggel a szokásos időben megcsörrent az ébresztőórám. Ásítottam egyet, majd lenyomtam a csörömpölő tárgyat, aminek a hangja a szokásosnál is irritálóbbnak tűnt. Az álmosság eluralkodott a testemen, ezért egy úgynevezett „ismeretlen erő" visszahúzott a különösen puhának tűnő párnáim közé. Üres tekintettel bámultam a plafont, miközben hallgattam, ahogy az eső halkan veri az ablakom üvegét. Mielőtt visszamerültem volna édes álmaimba belegondoltam, hogy mi történne, ha elkésnék az iskolából, ezért kipattantak szemeim és felültem. Lassan cammogtam a szekrényemhez, hogy felkapjak valami elfogadhatót. Maradtam egy egyszerűbb szerelésnél, ami egy bővebb pólóból és egy farmernadrágból állt. Miután felöltöztem, a tükör elé álltam, és párszor végigfutottam az ujjaimmal a hosszú, szőke tincseimen. Mivel nagyon hullámos, már mondhatni göndör a hajam, nem találtam jó ötletnek ebben az esetben a fésülködést, mert az csak rosszabbá tette volna az egész kinézetem, és a hajamból egy hatalmas madárfészket kreált volna.
Nem nagyon szoktam a sminkeléssel foglalkozni, ezért csak egy kis szempillaspirál feldobása után elindultam a konyhába reggelizni. Meglepődve észleltem, hogy senki sem volt itthon rajtam kívül. Egyedül a bátyám tartózkodási helyével voltam tisztában, hisz tegnap este mondta, hogy reggel korán megy úszni, szüleimről pedig jelen esetben nem sok mindent tudtam. Édesapám valahol külföldön van, mivel kamionsofőrként dolgozik. Anyával viszont egyszer találkozom, egyszer nem. Elnyeli a föld, de pár nap múlva vissza is jön. Vele mindig is különös volt a kapcsolatom. Néhaúgy érzem, hogy mindent elmondhatok neki, megtartja a titkaim, viszont nem egyszer csalódtam már benne. Gyakran eltűnik rövidebb időkre, és nem igazán beszél a tartózkodási helyéről. Legtöbbször testvérénél, Annenél van, vagy csak szimplán nem mond semmit. Csak elmegy.
Miután bőségesen megreggeliztem, indultam a dzsekimért, egy esernyőért és a táskámért, majd elindultam az iskolám felé. Utolsó évemet töltöm idén a gimnáziumban emelt biológia tagozaton. Igazából semmi különös nincs ebben az iskolában, vagy lehet, csak én látom ennyire hétköznapinak a dolgokat. Nem nagyon találom itt a helyem, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok senkivel sem jóban, vagy hogy én lennék a közösség szürke kis egere. Egyszerűen csak senkivel nem találtam meg annyira a közös hangot, hogy örökké tartó, elválaszthatatlan barátságnak lehessen nevezni. Egyikőjük sem ismer engem igazán, én sem őket. Ez a tény nem szomorít el. Itt lehet, nem ismerem ki magam igazán, de máshol igen. Szülővárosom egyik helyi futball csapatában megtalálható azon emberek tömege, akikkel remek kapcsolatot ápolok.
Igen, focizok, nekem a nagy füves pálya, egy labda, és egy pár stoplis cipő jelenti szinte az egész életem. Kis korom óta érdekel ez a sport, testnevelésből is mindig jeleskedtem. Sok, iskolában töltött nyomasztó óra után ez jelenti számomra a tökéletes kikapcsolódást.
Mikor már a suli előtt jártam, meghallottam kintről, hogy becsengettek. Szemeim azonnal tágra nyíltak és gyorsabb tempót vettem fel. A sietés közepette nem figyeltem, hova lépek, ezért sikerült egy nagyobb tócsába landolnom, így összesározva a fehér cipőmet.
Ezt egy élmény lesz otthon lesúrolni.
Futó lépésben szaladtam az adott teremhez, ahol az első órám meg lesz tartva, közben imádkoztam, hogy a tanár is késsen egy kicsit, nehogy észre vegye, hogy csengő után értem be.
Szerencsével jártam.
A terem végébe sétáltam, és elfoglaltam a helyem a hátsó padban. Ledobtam a táskám a földre és elővettem egy tollat és egy füzetet. Kényelembe helyezkedtem a kis fa széken – már amennyire lehetséges – és együtt vártuk a fizika tanárt.
Már, ha fizikánk lesz...
Mikor megérkezett, megnyugodtam, hogy jó terembe érkeztem, és a megfelelő órára ültem be. A hiányzók bediktálása után szinte azonnal kezdte a tananyag magyarázását. Az álmosság annyira elnyomott, hogy jobbnak láttam, ha a fejemet lepihentetem az asztalra. Semmi kedvem nem volt a mai naphoz, bár ezen a tényen nem lepődtem meg. Nincs olyan nap, mikor lelkesen jönnék iskolába, de szerintem ezzel nem én vagyok egyedül.
– Miss Parker! Otthon kell aludni, nem itt! – hallottam meg a tanár éles hangját.
– Ha tehetném, ott lennék most is. – morogtam az orrom alatt.
– Mit mondott?
– Elnézést tanárnő! – feleltem artikulálva, majd folytatódott az óra, és megpróbáltam többször nem kihúzni a gyufát nála.
Pár órával később kiderült, hogy hiányzik a biológia tanárom, ami azt jelentette, hogy számomra ma vége a tanításnak. Pontosabban számomra ez azzal volt egyenlő, hogy mehetek edzésre.
Elhagytam a termet, és a szekrényemhez indultam. Elővettem tornazsákomat, amiben a felszerelésem volt, és a következő célpontom a suli előtti buszmegálló volt, onnan pedig egyenest a stadion. Mindig szerettem korábban menni, hogy rá tudjak hangolódni rendesen a kedvenc hobbimra.
Felkaptam piros–fekete mezemet, copfba fogtam a hajam, és indultam is a pályára. Kedvelt edzőm, Aaron már ott állt a füves terület szélén. Amennyire jó fej, annyira meg is dolgoztatja a csapatot, ami mindig meghozza gyümölcsét.
– Jó napot, edző bá! – köszöntöttem.
– Alice, hát itt vagy! – örült meg. – Mi újság? Szeretnél a többiek előtt bemelegíteni, vagy megvárod őket?
– Nem igazán, megvárom őket! – ráztam meg a fejem, majd leültem egy padra, elővettem a telefonomat és a fülhallgatómat, és beindítottam a kedvenc lejátszási listámat.
Egy fél órán belül megérkezett mindenki, átöltöztek, és neki is kezdtünk a bemelegítéshez. Tíz kör futással indítottunk, majd nyújtottunk egy kicsit.
Később az edző belefújt a sípba, és köré gyűltünk. Kettő csapatra osztott minket, adott egy labdát, és kilencven percig fociztunk. Az ilyenfajta edzések könnyebbek voltak véleményem szerint, leginkább a csapatépítést fejlesztette. Ennyi labdarúgás után vége is lett a tréningnek. Mielőtt mindenki hazament volna, Aaron tájékoztatott minket egy újabb meccsről. Egészen régen volt már meccs, ahol megvillanthattuk képességeinket egy másik csapat előtt, tehát ennek nagyon örültem.
Boldogan ugrándoztam vissza az öltözőbe, ahonnan csak a cuccaimat hoztam el most, mert úgy gondoltam, mivel úgyse megyek sehova, otthon elég lesz majd lecserélni az öltözékem. Miután elhagytam a helységet, Tinával, az unokatestvéremmel találtam magam szemben. Nem nagyon szokott megjelenni az edzéseimen, egy pillanatra meg is ijedtem a lány látványától.
– Szia! Hát te, hogy kerülsz ide? – lepődtem meg, majd megöleltem a hosszú, barna hajú lányt.
– Jöttem érted, butus, hisz tegnap megbeszéltük! – csóválta a fejét, mire nekem is beugrott.
– Jaj, tényleg. – csaptam homlokomra. Ez a tény teljesen kiment a fejemből, szóval ez most kellemes meglepetésként ért. – Úgyis nagyon elfáradtam, nem lett volna erőm hazasétálni. – sóhajtottam fel. Hátamra dobtam nehéz hátizsákomat, ezután pedig elindultunk a kocsijához. Tina készségesen betartotta ígéretét, és hazavitt.
– Nincs kedved bejönni? – kérdeztem, miután leparkolt az otthonom előtt. - Megihatnánk egy teát például.
– Kedvem az lenne, de most sajnos nem tudok. Este buliba megyek, és semmilyen ruhám nincs!
– Milyen buliba mész?
– Sheilla húsz éves lett a héten, a belvárosi klubban tartja meg a születésnapját. – magyarázta. – Te nem jössz? Tök jó lenne!
– Majd átgondolom. – húztam el a szám.
– Azért ennyire ne legyél lelkes! - forgatta meg a szemét kuncogva. - Rád férne már egy kis bulizás, be vagy feszülve Alice!
- Rendben, rendben! - tartottam fel a kezeim. - Megadom magam. Elmegyek veled, de nem ígérem, hogy sokáig maradok!
- Most miért kell ilyennek lenned? - biggyesztette le az ajkait.
- Hé, örülj, hogy megyek! Írd meg a részleteket! - mondtam, majd kiszálltam az autójából. - Puszi!
Táskámból elő kaptam a lakáskulcsomat, miután kinyitottam, be is léptem a házba. Ledobtam a táskám és lerúgtam magamról a cipőmet. Azonnal odaszaladt hozzám a kutyám, Bruce, én pedig lehajolva hozzá megsimogattam kis buksiját. Adtam neki vizet és ennivalót, majd a szobámba indultam, hogy ledőlhessek egy kicsit pihenni. Fülhallgatómat a telefonomhoz csatlakoztattam, majd a lejátszódó lassú dallam segített elaludni.
Nem sikerült mély álomba merülnöm, mivel fél óra múlva a telefonomba habarodva ültem az ágyam szélén. Tina elküldte nekem a buli részleteit, majd észre vettem, hogy ideje lenne készülődnöm, ha oda akarok érni időben.
Kipattantam az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt. Az edzés utáni szagokat egy gyors zuhany, illetve pár fújás a kedvenc parfümömből segített eltűntetni. Ezután a tükör elé állva próbáltam eldönteni, mit vegyek fel. Választásom végül egy szürke, ujjatlan ruhára esett, mivel ez talán nem volt olyan, ami azt ordította volna, hogy szingli vagyok, és nyitott vagyok egy kósza kalandra egy éppen nem egyenes állapotban lévő sráccal. Ennek ellenére elegáns volt, az ilyen partikra pont alkalmas.
Miután elkészültem, felkaptam apró, fekete táskámat, majd elhagytam a házat. A belváros felé vettem az irányt, és ahogy egyre jobban közelítettem meg, annál jobban ment el a kedvem az egésztől. Őszintén, csak pihenni és semmit tenni volt kedvem.
Megérkezve a helyszínre, az épület előtt rengeteg fiatal kéményként füstölt cigarettájukkal az egyik kezükben, míg a másikban különféle alkoholt tartottak, s még a kiszűrődő hangos zenétől is lehetett hallani idétlen nevetésüket.
Miért nem maradtam otthon nasizni és sorozatot nézni? – szólalt fel bennem az antiszociális énem.
Erőt véve magamon benyitottam, ahol egyből megcsapott az alkohol orrfacsaró szaga, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy sok levegővétel során berúghatok-e.
Szemeimmel Tinát kezdtem keresni, nem telt sok időbe, ki is szúrtam őt a helyiség sarkában, ahogy a társaságával nevet valamin. Közelebb sétáltam hozzájuk, és ő is észrevett engem.
- Mit látnak szemeim? Álmodom, vagy ez tényleg az én kis Alice Parkerem? – sikított fel örömében, és azonnal egy nagy ölelésbe vont. Nem kellett Sherlocknak lennem ahhoz, hogy észre vegyem, hogy egy kicsit becsiccsentett.
- De, igen, én vagyok az. – mondtam tettetett boldogsággal az arcomon.
- Őszintén azt hittem, hogy végül nem fogsz jönni. Hogy-hogy nem otthon ülsz, és tanulsz? – nevetett, bár nekem kissé rosszul esett megjegyzése. Azért ekkora stréber nem vagyok...
- Én is ezt kérdezem magamtól. – morogtam olyan hangerővel az orrom alatt, hogy még én magam sem hallottam meg.
Leültem az asztalhoz, ahol ő, és másik három lány társalogtak. Az ismeretlen lányok arca eléggé műnek tűnt, undorító sárgás-barna alapozójuk még a sötétben is fénylett, s percenként igazították meg rúzsukat saját okostelefonjuk tükrében. Szerencsére legalább az unokatestvérem a természetes szépségét vetette be, és nem követte barátnőit.
Imádok az unokatestvéremmel időt tölteni, nagyon jó a kapcsolatunk, olyan, mintha az ikertestvérem lenne. Sajnos most viszont nem igazán vonzott ez a buli, tehát javarészt csak csendben ültem, és hallgattam a lányok csevegését, miközben próbáltam egy nem túl mű mosolyt feszíteni az arcomra.
Mivel nem igazán tudtam azonosulni a társasággal, ezért hamar meguntam az ittlétet, és elhatároztam, hogy inkább hazamegyek. Felemelő érzés volt, mikor az első szellő megérintette a bőröm, miután kiléptem a túlfűtött épületből. Nem siettem sehova, ezért kellemes tempót vettem fel, és úgy sétáltam keresztül az üresnek tűnő városon. Elvesztem a csendességben, gondolataim elkalandoztak apró kósza dolgokon.
Meglepődve észleltem, hogy amíg itt tartózkodtam történt egy autóbaleset, így sajnos a haza vezető út hossza számomra megkétszereződött.
– Nagyszerű! – morogtam magam elé fintorogva. Egyedül sétálgattam a sötét, üres utcákon, későre is járt, nem éppen a legbiztonságosabb szituáció elé néztem.
Mi baj történhetne? – merült fel bennem a kérdés számtalanszor, de mindig megráztam a fejem, hogy kiverjem a rossz képeket a fejemből. – Nyugi, Alice, ez nem egy horrorfilm!
Nagy nehezen sikerült kissé lenyugtatnom magam, de nem sokkal ezután feltűnt még egy személy a láthatáron, aki látványosan elkezdett engem követni. Nem mertem hátra fordulni, de az illetőnek cipője kopogásából nagyjából ki tudtam szűrni, hogy milyen messze lehetett tőlem. Gyorsabbra vettem a tempómat, de sajnos ezt elég észrevehetően tettem meg, így ő is úgy tett. A pánik eluralkodott testemen, ezért szaladni kezdtem.
Lihegve futottam be egy másik utcába, és a foci edzéseimnek köszönhetően ezt elég fürgén tettem meg. Próbáltam figyelni, merre járhat ez az alak, de a gyér világítás miatt ez nem valósult meg.
- A francba! – suttogtam magam elé, majd éreztem, hogy valaki erősen a számra tapasztja a kezét, és a falhoz nyom.
Ijedségemben egy hatalmasat próbáltam üvölteni, miközben kezeimmel próbáltam védekezni. A másik kezét, ami éppen szabad volt, a csuklóm köré fonta, és erősen megszorította, mire én a fájdalomtól felsírtam. Próbáltam az arcát tanulmányozni az illetőnek, de azt egy maszkkal eltakarta, így nem tudtam rájönni, hogy ki lehetett.
- Kussolsz! – szűrte ki fogai közül, egy kis nyállal fűszerezve arcomat. Mivel látta, hogy nem engedelmeskedek, ezért egy hatalmas pofont mért arcomra. A másik ütést a faltól kaptam, ugyanis nekicsapódtam, ennek következtében erőtlenül csuklottam össze a hideg földön.
- Mit akarsz tőlem? – suttogtam, levegőért kapkodva, majd a homály magával ragadott, és könnyes szemeimet lehunytam, várva a csodára, hogy elmúljon minden fájdalmam.
...
- Hahó, kis szőkeség! Magadnál vagy? – hallottam meg egy férfi hangját. Lassan nyitottam ki a szemeim, s azonnal megpillantottam az előttem guggoló embert. Hirtelen remegni kezdett mindenem, ezt észre véve rajtam, azonnal a vállamhoz nyúlt. – Hé, nyugi, kicsi, nem én bántottalak! – kezdett ijedten heves magyarázkodásba, miközben végigsimított felkaromon. Eközben fájdalomtól nyögdécselve ülésbe tornáztam magam, lelkemet közben megnyugtatta nyugodt, kedves hangja. – Mi több, most üldöztem el. – küldött egy nyugtató mosolyt felém, én pedig jobban szemügyre vettem enyhén borostás arcát. Körülbelül velem egy idős lehetett a srác, kócos barna haja homlokát csapkodta, pár kósza tincs szemébe is lógott, köszönhetően a hűvös esti szellőnek. Szürke kapucnis pulóvert viselt, fekete farmerje pedig tökéletesen simult lábához. Szimpatikusnak tűnt, volt benne valami érdekes.
Valami megfoghatatlan.
- Mióta fekszem itt? – szorítottam kezem a homlokomhoz, ujjaimat pedig belevezettem portól és már kosztól ellepett hajamba.
- Nem olyan rég óta. – kezdett bele, majd zsebébe kezdett kutakodni. Értetlenül néztem rá, mikor egy zsebkendőt nyújtott felém. – Az orrod. – figyelmeztetett, mire én az említett helyhez kaptam ujjaim, amin azonnal viszont láttam vörös vérem.
- Te jó ég! – ijedtem meg, majd észre véve kétségbeesésem, azonnal megszólalt.
- Nyugi, nem vészes annyira! – állt fel, majd kezével felém nyúlt, hogy felsegítsen.
- Jól vagy? – érdeklődött, miután talpra álltam. Ahhoz képest, hogy most találkoztunk először, megdöbbentett kedvessége. Őszintének tűnt.
- Kicsit szédülök, de minden rendben. – legyintettem, majd megigazgattam ruhámat.
- Ismered azt a férfit?
- Nem láttam az arcát, túl gyorsan történt minden. – borzongtam bele.
- Mit akarhatott tőled?
- Ötletem sincs.
- Akarsz szólni a rendőröknek?
- Nem. – vágtam rá azonnal. – Nem hiányzik még több probléma a nyakamra.
- Ahogy gondolod, megértelek. – bólintott megértően. – Viszont szeretnélek hazakísérni. – jelentette ki váratlanul, én pedig meglepődve néztem rá. A sötétben alig lehetett látni az arcát, de a magasságkülönbség egyből feltűnt közöttünk. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen.
- Nem hiányozna. – nevettem kínomba, majd lesütöttem szemeimet. Kissé remegtem, volt bennem még egy kis félelem, ráadásul bőrömet is csípte a hideg levegő. A fiú a libabőrös kezemet látva levette magáról a pulóvert, és a hátamra terítette.
- Tessék! – simított végig az említett testrészemen, ami egy kellemes érzést váltott ki belőlem.
- Ez igazán nem szükséges. – ráztam zavartan a fejem.
- Legyen rajtad, meg ne fázz! Szerintem van így is elég bajod. – utasított kissé keményen, ettől függetlenül úszott a törődésben a hanga.
- Veled mi lesz? – húztam fel a szemöldököm.
- Maximum kimaradok a suliból, ki bánja? – nevetett mire én is elmosolyodtam.
- Köszönöm.
Az út maradék kis része halk beszélgetéssel telt el, de sajnos ennek is vége szakadt hamar. Felemelő érzés volt hallgatni kissé magas, ám rekedt hangját, azt éreztem mellette, hogy tényleg érdekli, mi van velem, és amit elmondok neki, azt biztonságban megőrzi. Ám mielőtt a lelkem örülhetett volna, ezt azonnal ki kellett vernem a fejemből. Valószínű két nap múlva arra sem fog emlékezni, hogy ez megtörtént, vagy, hogy egyáltalán ki vagyok.
Ígéretét betartva hazakísért, majd felkapcsoltam a kinti lámpát, hogy elő tudjam keresni kulcsaimat a táskámból. Mikor megtaláltam, és végre markaimba tudhattam a kis fém tárgyat, szembe fordultam „megmentőmmel", aki hatalmas vigyorral nézte végig, ahogy szerencsétlenkedem. Mielőtt ismét elmenekültem volna gondolataimba, megszólaltam:
- Tényleg köszönök mindent.
- Semmiség! Most már nyugodtan fogok elaludni. Nem fogok azon kattogni, hogy esetleg épségben hazaértél-e.
Különös érzés fogott el, amit nem tudtam mire vélni. Jóleső melegség járta át szívemet törődése és mérhetetlen kedvessége miatt.Pedig még csak fél órája ismer körülbelül.
Ismét sikerült egy pillanatra megfeledkeznem a külvilágról, ezért a fiú is összezavarodott. - Nem is zavarlak tovább, én megyek is!
– Vigyázz magadra! – szóltam, miután már megfordult, és zsebre dugott kézzel elindult az ellenkező irányba.
– Várj, nem mondtad meg a neved! – fordult meg hirtelen. Kérdése meglepett, de nem láttam okát annak, hogy ne áruljam el. Hatalmas szemekkel nézett engem, majd mielőtt beállhatott volna ismét egy kínos csend, szólásra nyitottam a szám.
– Ja, igen. Alice Parker vagyok. – mondtam, mire egy vigyor ült ki arcára.
– Szép név. – mondta. – Aludj jól, Tündérkém. – mondta, mire bólintottam egyet, majd elindult ismét, és már én is bementem a házba. Nem kérdeztem meg a nevét, hisz nem látom valószínűnek, hogy az incidensem után újra találkozzunk. Miért is keresne fel, esetleg mi lenne rá az esély, hogy megint találkozzatok?
Ebben a pillanatban jutott az eszembe, hogy rajtam maradt pulóvere. Az ablakhoz szaladtam kinéztem rajta, és láttam, hogy már elment. Az ujjaim között lévő kulcscsomót letettem az ablakpárkányra, majd néztem kifele az esti sötétségbe, és hagytam, hogy kicsit kikapcsolódjon az agyam.
Végigsimítottam a puha, sötétzöld színű anyagon, és valahogy elmerültem illatában.
Lehet, hogy ez a ruhadarab egy ideig nálam maradt.
Talán örökre.