Hogy mi is történt? Fogalmam sincs. Minden kiesett az elmúlt időszakból. Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen. Órákig? Napokig?
Hogy kerülök ide? Miért én? Kinek ártottam?
Egy ismeretlen, kis szobában ébredtem fel. A falak nem voltak lefestve, teljesen szürke volt, és büdös. Ablak nem volt, és majd szét fagytam. Egy rozoga ágyon feküdtem, abban a ruhámban, amiben elvittek – fekete farmer, és egy fehér, rövid ujjú póló. A kabátom, és meleg pulóverem sehol nem volt. Pedig milyen jól jönne!
Testem tele volt friss sebekkel, ráadásul a gipszemből is letört egy darab, és nagyon bűzlött.
Ezen kívül volt egy kis íróasztalom, egy háromlábú faszékem, és egy álló tükröm. Mintha valami elhagyatott gyerekszobában lennék.
Összehúztam magam, alkaromat dörzsöltem, hogy ne fázzak annyira. Felálltam, s azonnal az ajtóhoz siettem, hátha nyitva van. Sajnos rángattam, de semmi.
Nem tudtam, hol vagyok, vagy hogy mennyi az idő. Reggel van-e, vagy este.
- Hahó, van itt valaki? Hall engem valaki? – rángattaam az ajtót kétségbeesetten. Sikertelen próbálgatásaim után, a földre zuhantam. Reménytelen helyzet
- Valaki segítsen! – suttogtam magam elé, a plafonra nézve. A lámpában az égő egy kicsit villogott, csak ki ne égjen, míg itt vagyok.
Míg nem sikerül elszöknom innen.
Vajon még mindig Dublinban vagyok? Bennyék elkeztek vajon keresni?
Órák telhettek el, mióta itt vagyok. A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy bizony egy jó ideje nem ettem semmit. Az ágyon gubbasztottam, karjaimmal átkaroltam lábaimat, mikor egyszer csak az egyetlen kis villany kialudt. Nagyszerű. Nem csak egyedül vagyok, de már sötét is van. Csak az ajtó alatti kis résen szűrődött be egy kis fény.
Nem nagyon szerettem a sötétséget, csak amikor alszom. Jelen esetben erre is képtelen voltam, hisz nagyon féltem. Féltem, hogy mi történne, ha elaludnék pár percre.
Gondolatmenetemet megzavarta, hogy matatást hallottam az ajtó felől. Gyomrom összeszűkült, szívem őrülten vert, légzésem felgyorsult. Elmondhatatlanul féltem. Ki fog vajon rám nyitni?
Az illető óvatosan mozgatta a kilincset, hogy ne verjen nagy zajt, feltevésem szerint próbálta kinyitni a zárat. Egy pillanatra megszűnt mozogni, majd mikor már kezdtem örülni, hogy elment, benyitott.
Szemeimet lehunytam, és amilyen apróra csak tudtam, összehúzhattam, de az ismeretlen ember tekintete elől így sem menekülhettem.
Közelebb jött hozzám, majd térdeimre tette remegő kezeit, ami jéghideg volt. Finoman simogatni kezdett, majd kinyitottam a szemem.
Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, mikor megtudtam, ki is guggol velem szemben, az ágyam előtt. Hiányzott gyengéd érintése, és aggódó tekintete. Hiányzott Ő.
- Szia, Alice! – próbált mosolyogni.
- Louis. – nyögtem ki végül, mire azonnal elsírtam magam. – Te élsz!
- Na, kicsim. – mondta halkan, majd azonnal magához ölelt, és a vállára hajtva fejem bőgtem. Fel sem tudtam fogni, hogy a fiú, akit már lassan mindenki halottnak könyvelt el, itt van előttem, és nagyon is élt. – Semmi baj, én jól vagyok. Annyira aggódtam érted!
- Bárhol is vagyunk, és bármi is fog történni, most már sokkal jobban vagyok, mivel itt vagy. – suttogtam, miközben nagy tenyerével a hátamat simogatta. – Azt hiszik halott vagy! – mondtam remegve miután elengedtem, s láttam az arcán, hogy nem igazán volt meglepődve. Csak fájdalmasan felsóhajtott. Ekkor vettem észre, hogy Louis milyen vékony lett azóta, mióta nem láttam. Arca megviselt, karjai tele sebekkel, illetve kék foltokkal. – Mi folyik itt? Mi történt veled?
- Elment az áram, így nem működnek a riasztók, és át tudtam jönni hozzád. Mióta itt vagyok, csak attól félek, hogy téged is ide fog hurcolni. – kapta el a kezem. – Azt akartam, hogy biztonságban légy.
- Ki ez?
- Arról fogalmam sincs. – rázta meg a fejét. – Megbeszélhetnénk ezt később? Most csak Veled szeretnék egy kicsit lenni. – folyt le egy könny az arcán, amit a hüvelykujjammal letöröltem neki. Közel hajoltam hozzá, és kezeimmel arcát puha simogattam. Felszisszent, mikor véletlenül az egyik ujjam áthaladt az egyik sebén.
- Sajnálom. – suttogtam szájára, majd összeillesztettem az enyéimmel. Louis nem csókolt vissza, amitől egy kissé megijedtem. Elváltam tőle, majd tekintetem levezettem a kezeimre. – Sajnálom. Nem is tudom mi járt a fejemben. – kértem megint elnézést, majd Louis hirtelen derekamnál fogva magához húzott, s megismételte, amit az előbb tettem, most már viszonozva azt. A csókunk lassú volt, és szenvedélyes. Érezhető volt benne a hiány, és a fájdalom.
- Bocsi, csak még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy mellettem. Annyira gyönyörű vagy! – kulcsolta össze az ujjainkat. Kijelentésére elpirultam. Régen nem hallottam kedves bókjait, ami ürességet okozott a szívemben.
- Elmeséled mi volt veled? Annyira aggódtam, napokig csak sírtam. – mondtam. – Rettentően hiányoztál.
Louis felállt, s még jobban láttam rajta, hogy az elmúlt időszakban szenvedett. Alig tudott járni rendesen, nagyon le volt fogyva.
Háttal állt nekem, és felsóhajtott.
- Miután eltűntem, engem is egy ilyen szobába hozott, mint a tied, csak a folyosó másik végén. Mikor rájöttem, mi is folyik itt valójában, csak a kiutat kerestem mindenhol.
LOUIS
- Aztán pár nap elteltével, végre kinyílt az ajtó. Azonnal kiszaladtam rajta, ám mégis féltem. Fogalmam sem volt, mi ez a hely, és mit keresek itt. Majd ráléptem egy borítékra. Lehajoltam érte, és megnéztem, mi van benne. – meséltem, majd a szőkeség felé fordultam.
- És mi volt? – kérdezte reszketve.
- Egy utasítás. Le volt írva egy drogdíler címe, ahonnan kell kellett szednem egy anyagot. Végigszaladtam a folyosón, ahol találtam végül egy ajtót. Az benyitott a házába. Akármennyire próbáltam keresni valamit, hogy megtudjam ki ez, de semmi. Nincs egy kép se, se posta, se iratok, se semmi. Maradt a névtelenség.
- Ennyi? Erre tart ez a nyomorék? De ez illegális! – nevetett fel kínosan.
- Ez nem minden. Még akkor találkoztam vele. Nagydarab, izmos férfi, aki egy kicsit sem tűnt barátságosnak.
/2013. december 10./
- Mit akarsz tőlem, mit csináljak? – kérdeztem idegesen.
- Nem láttad az utasítást te kis csicska?
- Legyek a futárod? Komolyan ennyit akarsz? – csaptam a combjaimra.
- Nem a futárom vagy, hanem a szolgám.
- Neked komoly bajaid vannak, haver. Ez a XXI. század, itt nem divat a szolgaság. – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, majd hirtelen arcomon csattant a tenyere.
- Ne merészelj így beszélni velem, megértetted? Simán kinyírhatlak, és ha így folytatod, kurvára el fogod érni. – szorította ökölbe a kezét. – Most takarodj, és csináldd meg amire kértelek te nyomorék! – kiabált.
- Nem fogok belefolyni illegális dolgokba. – válaszoltam egyszerűen, de bár ne tettem volna. Hirtelen megint behúzott nekem egyet, mire a földre estem. Vérezni kezdett a szám, majd megtöröltem, és felálltam. Visszaütöttem neki, hisz ez így nem állapot. Sajnos ő kétszer erősebb volt, mint én, ezért neki ez olyan volt, mint a lepkeszar. Semmit sem ért.
/jelen/
- Ezután leküldött a pincébe, és gumibottal kezdett ütögetni, és pár helyen megvágott. Utána napokig lezárva tartott, enni nem adott, csak egyszer egy pohár vizet. Nagyon hideg volt, és egy alsógatya volt rajtam csak. Kegyetlenül megfáztam. – meséltem, s láttam Ali arcán, hogy elképzelte, mert megrettent. – Pár nappal később egy bulin kellett segítenem a vendégeknek. Igazi nagy házibuli volt. Hányást kellett takarítanom, meg kihordani a piát. Nem volt nehéz. De miután az egyik részeg vendég leejtette poharát, és rám fogta, levitt a pincébe, és egy vödör hideg vízbe dugta a fejem. Majdnem megfulladtam.
/2013. december 14./
- Ne csináld! – kötözte hátra a kezem. – Nem én ejtettem le azt a szart, esküszöm!
- Az egy dolog, hogy eltört, viszont annál jobban csak azt utálom, mikor hazudnak nekem! – mondta, majd tarkómat megszorította, és belenyomta a fejemet a vízbe. Levegőt előtte nem tudtam venni, mert váratlanul ért.
Próbáltam csapkodni, viszont tudtam, hogy senki sem figyel. Már az ájulás szélén álltam, mikor kirántott. Szaporán vettem a levegőt, fejtetőm fázott. Miért csinálja?
- Ezt azért, mert tönkretettetek, faszkalapok! – mondta, majd megint megismételte a kínzásom.
– Vagy eltűröd, vagy a drágalátos szeretteidet fogom a szemed láttára kínozni, felfogtad? Lassú, kínokkal teli haláluk lesz. De ha viselkedsz, visszafogom magam. – mire ezt kijelentette, erőt vettem magamon, és eltűrtem a fájdalmakat mindenki helyett.
/jelen/
- Mi? Nem is ismered, hogy tudtál volna neki ártani? – értetlenkedett Alice. – Ismer minket? Valamit tettünk ellene? – elmélkedett tovább. A választ én sem tudtam. Folytattam a történetemet.
- A hideg víztől nagyon beteg lettem, és attól félt komolyabb a bajom, ezért el akart vinni egy magánorvoshoz. Zsákot húzott a fejemre, megkötözte a kezem, berakott a kocsijába, és el is indultunk.
Aznap este lógtam meg tőle először.
/2013. december 15./
Úgy ficánkoltam az autó hátsó ülésén, mint egy partra vetett hal. Kezeimet próbáltam kiszabadítani, egyszerűen csak az én, és szeretteim életéért küzdöttem. Az igazságért.
Na jó, ez így nem fog menni. Attól, hogy ész nélkül hadonászom, nem oldódnak meg a gondok. Ráadásul a csuklóm is kisebesedett a kötéltől.
Gondolkodj, Louis. Többet ésszel, mint erővel!
Megkerestem a kötélen a csomót, és valahogy megpróbáltam kioldani. Ez erős, ájhh.
Nyugi.
Jó lesz.
Vettem egy mély levegőt, és újra neki kezdtem. Ujjaimmal babráltam a csomót, majd meglazult. Azonnal megörültem, de még úgy kell tettetnem, hogy meg vagyok kötözve. Igaz, nem látok, de azt érzem, hogy mikor lassít az autó.
Úgy is tett. Az autó lassít, valószínű piros a lámpa. Gyorsan kell cselekednem, nehogy hirtelen elinduljon.
Képes vagy rá, Louis!
Gyorsan kezeimet szabaddá tettem, lekaptam a fejemről a zsákot, kinyitottam a kocsiajtót, és kiugrottam. Földre estem, de azonnal felpattantam, és körülnéztem. Ez Doncaster. Tehát nem vitt sehova máshova ez a nyomorék.
Észrevette, hogy szökésben vagyok, ezért ő is kiszállt a járműből.
- Te utolsó szarházi, most kinyírlak titeket! – kiabált, miközben futásnak eredtem. Talán a focipályán a labdáért sem futottam ilyen gyorsan, mint most, de hát az életemről van szó. – Nem basztok ki velem megint!
/jelen/
- Csak futottam, és futottam. – meséltem, míg Alice tovább szemlélt, és figyelte a nem mindennapi történetem. – Beszaladtam az erdőbe, és elbújtam. Már nem hallottam, hogy követne. Leguggoltam, és szaporán vettem a levegőt. El sem hittem, hogy megcsináltam. Tüdőm szorított, a fáradtságtól, és a betegségtől is. – fújtam ki a levegőt. – Egyszer csak hangot hallottam. Éreztem, hogy valaki közeleg.
Elbújtam egy fa mögé, majd megnézte azt, hogy az az elmebeteg gyökér-e az, vagy csak egy békésen sétálgató ember. Tudod ki volt az? – kérdeztem, és ránéztem Alicera, aki megrázta a fejét. – Te. – emeltem fel az állát a hüvelykujjammal. Szemei kétszer akkorára nyíltak, el sem tudta hinni, hogy mit mondtam. – Olyan gyönyörű voltál, alig tudtam betelni vele. Szívem megszakadt, mivel össze voltál omolva. Sírtál, haragudtál a világra. De így is csodás voltál. Így követni kezdtelek, hogy elmondjam, jól vagyok. – mondtam, majd Alice csak átölelt.
- Nem tudtam, hogy te vagy, annyira megijedtem.
- Ez természetes. – nyomtam egy puszit feje búbjára. – Miután szem elől veszítettelek, kiutat kerestem az erdőből. Egyből felismertem Doncastert, és a rendőrséghez indultam. Már majdnem ott voltam, és hallottam 2 ember beszélgetését. Rólam volt szó, hogy megtalálták a vérem egy kocsiban, azt is említve, hogy hol. Örültem, hogy haladtak a kereséssel. – csendesültem el
- Mi történt? Miért nem mentél be szólni? – kérdezte Ali aggódva.
- Eszembe jutottak az Ördög szavai. Hogy bántani fogja a családom, és a szeretteim. Nem tehettem ezt. Nem tudtam volna elviselni, ha az én lelkemen száradna az ő életük. – ráztam meg a fejem. – Eszembe jutott, hogy utána egyedül mentél haza, és hogy bajod is eshetett, így éjszaka ellátogattam hozzád.
- Az... Az te voltál? – dadogott ledöbbenve.
- Igen.
- Azt hittem egy álom volt. – maradt nyitva a szája. – El sem hiszem! – örült meg hirtelen. Átkaroltam derekát. – El sem tudnád képzelni, mennyit gondoltam rád. Csak arra gondoltam, hogy jól vagy, és egy nap hazatérsz egészségesen, és minden boldog lesz, ahogy te is. Fontos nekem a boldogságod! – közölte, végig a szemembe nézve az ő gyönyörű kékségeivel.
Szemeim megkönnyeztek. Hogy lehet valaki ilyen édes?
Elmondhatatlanul hiányzott, bár azt kívántam, hogy bárcsak ne lenne itt, ki tudja, mi fog rá is várni.
Azonnal az ajkaira tapasztottam a számat, és egy érzéki csókot adtam neki.
- Nem hagyom, hogy bárki is bántson, Alice Parker! – jelentettem ki határozottan, majd ismét megcsókoltam.