ALICE
2013. december 15.
Egész napos semmittevés. Szeretem az ilyet. Na, pont ezt csináltam egész reggel. Most jelenleg a házi feladatom felett ülök, és gondolkozom a megoldáson. Kezemre nem tudtam nem gondolni, hisz megállás nélkül sajgott.
Miután lenyeltem a bogyót bő folyadék kíséretével a fájdalomcsillapítót, telefonom rezgése hallatszódott. Ismeretlen szám.
Fogalmam sincs, ki kereshetett engem, de fogadtam a hívást.
- Haló? – kérdeztem, majd megszólalt valaki a vonal túlsó végéről.
- Alice Parker?
- Igen.
- Darmian nyomozó vagyok, szeretném, ha a mai nap folyamán meg tudnál jelenni itt a rendőrségen, szükségünk van rád.
- Persze! Megtudtak valamit? – reménykedtem.
- Még nem mondhatok semmit, személyesen megbeszéljük. – mondta. – Várjuk. – fejezte be, majd letette. Ledobtam a telefonom az ágyamra, majd azonnal leszaladtam a lépcsőn. Belebújtam csizmámba, felvettem kabátom, és a gyorsaság kedvéért, és mivel nem volt túl hideg, és hó sem, biciklivel indultam el.
Vajon mit tudhattak meg? Miért kellek? Remélem, csak jó dolgokkal fognak fogadni.
Beérve azonnal keresni kezdtem Darmian nyomozót, akit hamar meg is találtam a kis helyiségen.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar be is érsz! – lepődött meg.
- Aggódom Louis miatt. – adtam az egyszerű választ, bár nem is kérdezett semmit. – Miről lenne szó?
- Kövessen. – mondta, majd elindult. – Találtunk egy felvételt, egy gyorsan száguldó, fekete autóról, Louis eltűnésének órájában. Tény, hogy aznap este nem sok autó járt, hisz egy nem egy nagy város. Azért kellesz, hogy megmondd, hogy ez volt-e, az a kocsi, vagy ismerős-e. Rendben? – magyarázta el.
- Persze. – bólintottam hevesen, majd elvezetett egy terembe, ahol egy másik férfi volt a számítógép előtt.
- Al, ő itt Alice Parker.
- Hello! Al vagyok! – mosolygott, miközben kezet ráztunk.
- Mutasd meg a felvételt neki. – tért Darmian egyből a tárgyra. Al kikereste a sok mappa közül, majd elindította a videót. Sötét volt, és tényleg gyorsan száguldott a kocsi, alig látni belőle valamit.
- Lelassítom. – mondta, majd úgy is tett. Megmutatta úgy a felvételt, majd megállította. Élesítette egy kicsit a képet, majd áttanulmányoztam.
- Na? Ismerős? – néztek rám mindketten.
- Igen. – válaszoltam határozottan. – Ez a kocsi vitte el Louis Tomlinsont, azon az este. – erősítettem meg.
- Rendben, nagyon köszönöm, hogy eljött, sokat segített. – mondga, míg én a képernyőt néztem. A tudat, hogy Louis abban a kocsiban ül, és ez az utolsó életjel róla, borzasztó. Hihetetlen, hogy még mjndig nem jutottunk egyről a kettőre. Megőrjít.
Kikísértek az ajtón, majd mondták, hogy nyugodtan távozhatok. Úgy is tettem.
Elhagytam az épületet, majd láttam, hogy az édes anyukám az utca másik végén beszélget, egy számomra idegen emberrel. Mikor észrevett, elköszönt tőle, majd felém vette az irányt. Nagyon rég nem láttam, hisz testvérénél volt egy hosszú ideig.
- Mit keresel a rendőrségen? Valami rosszat csináltál?
- Nem, csak Louis miatt jöttem be. – válaszoltam érzelemmentes hangon.
- Ja jó, már azt hittem megint tettél valamit. – egy pillanatra megálltam, és felment bennem a pumpa.
- Megint? Mégis mi a jó istenről beszélsz? Szerinted tettem valamit Tina ellen? Mégis minek nézel engem? – emeltem fel a hangom, majd arcán láttam, hogy megbánta, amit mondott.
- Dehogy is, lányom, csak nem szeretem azt tudni, hogy itt vagy. Többször el ne gyere! – mondta, majd elindult, majd mikor látta, hogy én egy helyben maradtam, hátra fordulsz.
- Nem fogom annyiban hagyni Louist. Ezt szeretnéd?
- Kincsem. – lépett oda hozzám. – Komolyan azt hiszed, hogy Louis még él? – nevetett. Bennem a vér is megfagyott, arcom ledermedt. – Szerinted valaki csak azért vitte el, hogy háziállatként tartsa? Nem hiszem. – fogta meg az arcom, mire lesöpörtem onnan.
- Hogy van merszed ilyet mondani? – sziszegtem. – Senki nem tudhatja, mi történt vele. És akkor sem adom fel, ha már... – nem fejeztem be, hisz nem voltam képes kimondani azt a szót. Ő továbbra is arcomat szemlélte, majd szólásra nyitotta száját.
- Csak nem szeretném, hogy csalódj, csillagom. – mondta, majd ismét elindult ellenkező irányba, amerre az otthonunk van. Én e beszélgetés után nem voltam képes azonnal elindulni. Nem tudtam felfogni, amit mondott. Ha Louis tényleg halott lenne. Ha egy nap behívnának, és közölnék velem, hogy megvan Louis, csak nem él. Esetleg látni élettelen, fehér arcát, és megtudni, ki, és hogyan volt képes neki ártani. Azt biztos nem bírnám ki.
Kivettem a tárolóból a kerékpáromat, majd felültem rá, és elindultam. Nem hazafele. Igazából én sem tudtam merre. Egy helyet kerestem, ahol el tudok menekülni a világ elől, ahol senki nem tud engem zavarni.
Erdő.
Ennél jobb hely, eszembe se juthatott volna.
A város szélén volt egy kicsi, erdőnek nevezhető terület. Kevesen járnak ide, azok is kikapcsolódásként, vagy csak, mert unatkoznak.
Kitekertem oda, majd beljebb merészkedtem. A kijárt ösvényen keresztül mentem egyre beljebb, és beljebb. Egyszer csak megálltam.
Eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Louis is itt biciklizne mellettem. Eszembe jutott utánozhatatlan, gyönyörű mosolya, nevetésének hangja.
Leszálltam a járműről, majd letámasztottam. Nem lett volna biztonságos úgy menni, ha közbe máson jár az eszem. Louison.
Térdre estem, majd megeredtek könnyeim. Nem tudtam tovább magamban tartani.
- Mikor lett az életem ilyen elviselhetetlen? – kérdeztem magamtól, szipogva. Miért veszítek el olyan embereket, akiket nagyon szeretek? Mivel érdemeltem ezt ki?
Hirtelen ágak töredezésére kaptam fel a figyelmem. A hang irányába fordultam. Biztos csak egy mókus. - könyveltem el magamban.
Mikor újra meghallottam egy másik irányban, kezdtem megijedni. Próbáltam inkább a madárcsiripelésre figyelni, de nem ment. Megfordultam, majd megláttam egy fekete ruhás embert, nekem pont oldalt állt, arcát nem láttam, mert kapucnija eltakarta arcát.
Hirtelen elkezdtem remegni, hisz ötletem se volt, ki lehet ez. Követett?
Gyorsan felálltam, fogtam biciklim, majd eltekertem egy másik irányba. Egy ideig hallottam, hogy futva követ, ami gyorsabb tekerésre késztetett. Véletlenül se néztem hátra, hisz féltem, hogy felborulok. Az nem hiányozna.
Mikor már abbahagyta az utánam való futást, lentebb vettem a tempón, s nem sokkal később, kiértem az erdőből. Nem ott voltam, ahol beértem, hanem a túlsó végén. Nagyszerű.
Mivel kezdett sötétedni, gyorsan kellett döntenem. Vagy átmegyek az erdőn, ami sokkal rövidebb, vagy megkerülöm azt, mert félek, hogy megint követni fognak.
A másodikat választottam. Beszari vagyok.
Próbáltam gyorsan menni, míg el nem érem a várost, hisz az egyetlen fényforrásom a lenyugvó nap volt, ami már nem sütött erősen.
Ezek mellett a téli időjárásnak köszönhetően, egyre hidegebb kezdett lenni.
Sikeresen elértem a várost, és egy fél órán belül otthon is voltam. Beléptem a ház ajtaján, ahol láttam, hogy anyám valamit néz a tévében.
Levettem csizmámat, és kabátomat, majd halkan felosontam a szobámba. Ledőltem az ágyra, és elgondolkodtam mindazon, ami ma történt velem. Mostanában minden napom furcsa, szóval inkább lehunytam a szemem és pihentem.
Melegséget éreztem az arcomon. Mivel elég hideg volt a szobában, ez rendkívül jól esett.
Éreztem, hogy ágyam mellettem be van süppedve. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, ki ül mellettem. Hirtelen, nem tudtam elhinni, amit látok. Ez nem volt más, mint Louis gyönyörű arca, amit az ablakon beszűrődő kinti, utcai lámpa világított meg. Szeme alatt lila folt volt található, arcán kisebb sebek. Ugyanabban a fekete kabátban, amiben az eltűnése éjszakáján volt.
Mosolyogva nézte arcomat, miközben bal kezével arcomat simogatta. Elvesztem tengerkék szemeiben. Álmodnék?
Egy valóra vált álom.
Kezemet felé emeltem, és megérintettem puha arcát.
- Louis? – szólítottam meg. Álmosság ült szemeimen, nem tudtam elhinni, hogy Louis valóban itt van velem.
Kezét felvezette arcára, majd levette kezem onnan, és összekulcsolta azokat. Hüvelykujjával kézfejemet simogatta. Felültem az ágyon. Még mindig nem szólalt meg. Könnyek szöktek szemeibe, majd szorosan magához ölelt. Vége ismét védelmező karjai között lehettem amit nagyon hiányoltam már. Gondolkozás nélkül vissza öleltem a fiút, és végül elszakadt nála a cérna. Sírni kezdett.
- Shh. – simogattam hátát.
- Annyira örülök, hogy jól vagy. – suttogta vállamba.
- Velem nincs semmi baj, te merre voltál? – toltam el magamtól, hogy szemeibe tudjak nézni.
- Túl veszélyes lenne arról beszélni. Nem akarlak bajba sodorni. – mondta nyugodtabb hangnemben. – Kérlek, csak csókolj meg! – kérte könnyes szemekkel. Arcára tettem kezeim, majd ajkaim az övéire illesztettem. Ő a kezeit derekamra helyezte, és fel-le vezette kezeit gerincemen. Mohón falta az ajkaim, ami mosolygásra késztetett. Finoman nyalogatta szám szélét. Hihetetlen volt ez a csók. Szenvedélyes. Nagyon hiányoztunk egymásnak, nem tudtunk betelni ezzel.
Mikor elvált tőlem, megfogta kezem.
- Jézusom, nagyon hidegek az ujjaid. – mondta, majd hátra fektetett, és betakart takarómmal. Mellém feküdt, és szemeimbe nézett.
- Mi történt veled, Louis? Jól vagy? – aggódtam, ez nem is kérdés. – Bántottak?
Ezek kérdések hallatán, Louis halványan elmosolyodott.
- Én rendben vagyok. – mondta rekedtes, lágy hangon, amitől a hideg is kirágott, de tudom, hogy nem volt őszinte. A hangjában rejlő félelem, és az arcán lévő sebek nem ezt bizonyították. Egy- egy puszit nyomtam arcán lévő sebeire. Mialatt folyamatosan mosolygott, közben kicsordultak ismét könnyei, mire az enyémek is. – Most már sokkal jobban vagyok. Hogy vagy nekem, mindig sokkal jobb nekem.
Ennek hatására elérzékenyültem. Hozzábújtam mellkasához, s megszorítottam kezét.
- Annyira hiányzol. – mondtam neki, mire vett egy mély levegőt. Csak így feküdtünk, nem szólaltunk meg. Ő hátamat simogatta, én pedig hallgattam szívverését, ami jobban nem tudott megnyugtatni semminél. Itt van velem. Érzem, látom, és hallom őt
- Lassan mennem kell. - ült fel.
- Hová? – kérdeztem, mire csak ismét megcsókolt gyengéden. Rám mosolygott, majd elengedte kezem, és az ajtómhoz lépett. – Kérlek, vigyázz magadra! – kértem, majd hátra se fordulva megállt egy pillanatra. Lenézett a földre, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta.