- Nem, szerintem erre még nem vagyok felkészülve. - motyogta maga elé. Lépnem kellett. Felálltam, majd oda mentem hozzá.
- Louis! Meg kell próbálnod! Ne félj, minden rendben lesz, semmi veszíteni valód nincs!
- És ha csalódom magamban?
- Nem fogsz. Bízunk benned! - néztem Emilyre, aki csak hevesen bólogatott, izgulva testvéréért. Összetettem a két kezem, majd Louis vett egy mély levegőt, és a mellette lévő korlát segítségével talpra állt. Lábai remegtek, de gondolom ez nem meglepő.
- Rendben, most engedje el a korlátot, most már nélküle kell megpróbálnia sétálni. - mondta a gyógytornász. Összeszorította szemeit, elengedte a korlátot. Megemelte jobb lábát, majd - kissé imbolyogva - de tett egy lépést. Hihetetlenül boldog voltam, ahogy Emily is, és Louis is mosolyra húzta a száját.
Másik lábát is megmozdította, és azzal is lépett egyet. Komolyan úgy éreztem magam, mint amikor egy anyuka a kisfiát nézi, miközben járni tanul. Büszke voltam rá.
A következő pillanatban Louis jobb lába feladta, így majdnem elesett. Erősen kapaszkodott a korlátba, hogy ne kerüljön a földre. Feltornázta magát, majd láttam az arcán egy cseppnyi szomorúságot.
- Semmi baj, folytasd. - suttogtam neki. Aprót bólintott.
- Próbáljon meg visszaülni a székbe. - adta az utasítást. Megfordult, majd ismét megtett pár lépést, és leült. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. - Nagyszerű. Ügyesen halad Tomlinson, gratulálok. Jövő órán elsétálunk a szoba végéig, de kezdetnek ennyi elég is volt.
- Nagyon szépen köszönöm! - mondta Louis hálásan, majd elköszönt tőle.
- Elmegyek telefonálni, a kocsinál találkozunk. - jelentette ki Emily, majd el is tűnt. Louis székével felém gurult, hatalmas mosollyal a száján.
- Büszke vagyok rád!
- Olyan hihetetlen volt megint a talpamon állni! Köszönöm, hogy ráébresztettél, hogy nem szabad feladnom! - mondta, majd kissé nehézkesen, de talpra állt. Ott állt előttem. Most tűnt fel, hogy Louis fél fejjel magasabb tőlem.
- Mit csinálsz? - nevettem, majd a következő pillanatban megölelt. Természetesen visszaöleltem, hisz miattam állt fel. Átkaroltam nyakát, így voltunk egy darabig, amíg bírták a lábai, majd leült. - Em kint vár minket a kocsinál. - közöltem vele, majd a tolókocsi mögé mentem, és gurítani kezdtem Louist. Kiértünk, Emily már nem telefonált. Beültünk a kocsiba, hazavittek engem, majd elbúcsúztam tőlük.
Bírom Tomlinsonékat.
2013. November 28.
Szomorúan vettem ki szekrényemből a fekete ruhámat. Végig simítottam, majd akaratlanul is eszembe jutott, hogy sajnos nem ok nélkül veszem ma ezt fel. Ma helyezzük Tinát örök nyugalomra.
Lekaptam a pizsamámat, majd óvatosan magamra vettem a fekete ruhadarabot. Oldalt felhúztam a cipzárt, meglepődve tapasztaltam azt, hogy jó rám. Ez a ruha az Övé volt. Sokkal magasabb és vékonyabb volt, mint én. A temetésén is valahogy közelebb akartam hozzá kerülni, ezért gondoltam, hogy ez megfelelő lenne. Sminken egy percig sem gondolkodtam, hisz amúgy sem szeretem, és úgy is biztos, hogy rengeteget fogok bőgni.
Előre dobtam szőke, hullámos hajam, és végig néztem magamon a tükörben. Gyönyörű ruha, akárcsak a gazdája volt.
Belebújtam fekete, magassarkú cipőmbe, majd lementem a családomhoz. Lefele lépkedtem a lépcsőn, és összeszorult a szívem. Tina szülei a kanapén sírtak, miközben egy képet szorongattak Róla. Bátyám egy csokor fehér rózsával állt a lépcső mellett, öltönyben. Mikor meghallotta lépteimet, azonnal rám nézett, majd egy pici mosolyra húzta a száját, bár tudta, hogy ez most nem helyén való.
- Jól vagy? - kérdezte, mikor már mellette álltam. Csak sóhajtottam, majd megöleltem. Átadta a virágokat.
- Szép csokor.
- Alice! - szólított meg Tina anyukája - Meseszép vagy. - mondta könnyes szemekkel. - Tudod, hogy ez a ruha az Övé volt.
- Igen tudom, remélem nem baj, hogy felvettem. - végig néztem magamon, majd megigazítottam öltözékemet.
- Semmi baj. Gyere ide. - suttogta, majd egy ölelésbe vont. Mindkettőnkben volt egy hiány. Az Ő hiánya. Közölték velünk, hogy itt az idő. Indulás.
Megálltam a ravatalozó előtt, és rögtön azt gondoltam, hogy ez nem megy nekem. Nevetni, boldognak akarom látni Tinát, nem pedig a temetésén megjelenni. Rápillantottam a kezemben lévő csokorra, és megjelentek szememben a könnyek. Mibe keveredtél drága Tinám, ki tette ezt veled?
- Be kell mennünk. - suttogta a bátyám.
- Ki tehette ezt Vele, Benny? Tina senkinek nem tudott volna ártani. Egy legyet nem bántott soha. Mégis ki utálta ennyire, hogy képes volt Őt megölni? - kezdtem el sírni.
- Nem tudom. De most nem azért vagyunk itt, hogy ezt találgassuk, hanem hogy elbúcsúzzunk. - mondta, majd belé karoltam, és így mentünk be. Rengeteg szomorú rokon, ismerős és barát egy helyen. Egy páran szomorú pillantást vetettek rám, hisz felismertek, és tudják, kije vagyok Neki, és milyen volt vele a kapcsolatom. Csend volt, csak egy kis halk zene ment.
Majd akkor megláttam a koporsót, és az előtte lévő képet Tina mosolygós arcáról. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam vissza tartani kitörni készülő sírógörcsömet. Letettem a virágcsokromat a kép elé, miközben elhullajtottam egy könnycseppet. Benny megfogta derekam, mivel jelezte, hogy ideje leülni.
- Fájó emlékekkel gyűltünk ma itt össze, hogy végső búcsút vegyünk Christina Sophie Parkertől, aki 18 évesen életét vesztette, máig tisztázatlan dolog miatt. A bánat, amelyet egy hozzánk nagyon közelálló ember elvesztése okoz, az egyik legmélyebb. Azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk a búcsúra, s közben számtalan gondolat kavarog bennünk. - kezdték el hangoztatni, míg én egy pillanatra kiszálltam a valóságból. Csak bámultam magam elé.
Szívemben üresség, bánat, és harag kavarog.
Csak néztem a róla kiállított képet, és megállás nélkül folytak le meleg könnyeim az arcomon. Megszorítottam Benny kezét, majd vállába fúrtam fejem. Nehéz volt végignézni ezt, és rávenni magam, hogy engedjek el egy számomra pótolhatatlan személyt. Bátyám átkarolt, hüvelykujjával simogatta a hátam. Lezajlottak előttem az emlékek. Még mikor kicsik voltunk, és sok időt töltöttünk a nagyinál. Hárman voltunk unokatestvérek; én, Benny, Tina. Mindig hajnalig fent voltunk, rengeteget játszottunk, sztorizgattunk, remekül megvoltunk. Mikor Tina 10 éves volt, megszületett öccse George is. Tinára mindig felnéztem, hisz nagyon okos volt, kreatív, és csinos. Nagyon szeretem.
- ... és búcsúznak tőle az unokatestvérei; Benny, és Alice Parker. - kaptam fel a figyelmem erre az egy mondatra. Hisz én nem akarok elbúcsúzni tőle, sem elválni, azt akarom, hogy itt legyen!
Hiába. Sajnos semmi nem hozza Őt vissza.
*****
Most pedig itt ülök egy padon, a hideg szellő csípte a bőröm, és sírok. Alig tudtam végignézni, ahogy Tina lekerült oda, utána mindenki virágokkal szórta le koporsóját, és tényleg eltávozott.
A temetésnek már egy órája vége. Nem mentem haza a többiekkel, nem akartam a síró rokonokat nézni. Meg persze egy kis magányra is szükségem volt.
Christina Sophie Parker
1995-2013
"Örökké velünk maradsz!"
Körülbelül huszadjára olvasom el, de még mindig nem jutott el az agyamig. Megráztam a fejem majd felálltam. Úgy gondoltam, ideje mennem. Még ha itt ülnék napokig, akkor sem tudnám felfogni. Ezt nem lehet. Magyarázat kell arra, hogy miért történt ez.
Utolsó pillantást vetettem a sírkőre, majd elhagytam a temetőt. Nem hívtam fel Bennyt, hogy jöjjön értem, mert sétálni akartam. Végig akartam gondolni, hogy mi is történt velem az elmúlt időszakban, ami miatt teljesen felfordult az életem. Elég sok minden.
Miközben egyedül sétálgattam Doncaster utcáin, megláttam egy ismerős alakot. Persze, hogy ismerős, hisz nem sok ember "szaladgál" egyedül kerekes székben. Louis volt, viszont furcsálltam kinézetét. Teljesen feketében, pulóverének kapucnija fel volt húzva, és úgy ordibált a telefonba. Nem akartam hallgatózni, de akaratlanul is meghallottam ideges szavait.
- Bob, ezt nem csinálhatjátok! Vállaljátok fel, amit tettetek, tudniuk kell, mi az igazság! Na jó, én nem akarok ebbe belekeveredni, nem fogsz megint rám kenni mindent, főleg hogy benne sem voltam! Ez most súlyos, gondolkozz el! - mondta majd letette a telefont. Vett egy mély levegőt, amit egyből ki is fújt. Gyorsan szedtem a lábam, és próbáltam eltűnni, nehogy meglásson, és azt higgye, hogy hallgatóztam.