Semmiféle ébresztőóra, vagy bármilyen külső hatás segítsége nélkül kelem fel. Egyszer csak kinyitottam a szemem, kezeimet pedig az arcomra vezettem, hogy kidörzsöljem a csipáimat a szememből. Mikor már volt alkalmam körbenézni, egy apró jóleső sóhajjal díjaztam azt a tényt, hogy ma végre a saját szobámba kelhettem fel. Apró örömömet hamar elrontotta az a felismerés amikor kitakaróztam, hogy megláttam, hogy a lábamon még mindig ott van az a kellemetlen bokarögzítő. Még egy kicsit sajgott a lábam, de már sokkal jobb állapotban volt, mit egy héttel ezelőtt.
Ezután rápillantottam az éjjeliszekrényen lévő órámra, majd villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy már fél nyolc elmúlt, nekem pedig egészkor az iskolában kellene lennem. Mint akit a darázs csípett meg pattantam ki az ágyamból, majd léptem oda a szekrényemhez, hogy magamra kapjam az aznapi ruhámat.
- Benny, itthon vagy? - kiabáltam ki a szobámból. Miután nem kaptam választ a kérdésemre idegesen felsóhajtottam, hiszen bizony így egyedül kell bemennem ma. Gyorsan a fésűmhöz nyúltam, és nagyjából rendbe raktam hullámos szőke hajam, majd az ajtó mellett támasztott mankómhoz nyúltam, és elhagytam a szobámat. magamra szenvedtem a cipőmet, és a lehető leggyorsabb tempóba elindultam az iskolám épülete felé. Lecsekkoltam a telefonomon az aktuális időt, majd mikor láttam, hogy már biztosan nem érek be időben, egy picit lassabbra vettem a tempót, hogy kíméljem magam.
Mikor már elértem az épületet, és megtaláltam a termet, ahol már javában zajlott a tanítás, halkan bekopogtam, elnézést kértem, a tanár pedig egy elégtelennel jutalmazta a késésemet.
"Nem mintha ez lenne a legnagyobb problémám." - morogtam magamba, majd elbicegtem egy üres padhoz és levetettem magam. Általában mindig figyelemmel kísérem a tanórákat, de most a fetrengésen kívül nem sok mindent csináltam, és őszintén? Azt sem tudtam hirtelen, hogy milyen órán is vagyok. Túl sok gondolat cikázott a fejemben ahhoz, hogy ez most érdekeljen, még egy egyest pedig csak nem ír be a tanár nekem.
Miután kicsengettek, dupla tesi következett - mivel testnevelés tagozatra járok. A bokám miatt igaz még egy ideig nem tesizhetek, ezért nekem két lyukas óra volt. Leültem a lelátóra, majd néztem ahogy a többiek tornáznak. Később úgy döntöttem, hogy az egyik órán megcsinálom a házikat, a másikon pedig majd pihenek egy kicsit.
Miközben éppen az egyik feladatot csináltam a munkafüzetben rezgett egyet a telefonom. Előkapva megnéztem, hogy ki kereshetett. Az egyik csapattársam írt rám, hogy a srácokkal terveznek ma este elmenni egy buliba, és hogy szívesen látnának engem is. Számat egy kisebb mosolyra húztam. Nagyon hiányzik nekem az a társaság, és jól esett, hogy gondoltak rám.
A kellemes beszélgetést a korgó gyomrom szakította félbe. Elindultam az alagsorban található büfébe, bár az, hogy a lépcsőkön leszenvedjem magam, az egy érdekes mutatvány volt. Leérve a lépcső aljába hirtelen füst szagot kezdtem el érezni, és ahogy az információ eljutott az agyamig, egyből meg is hallottam a tűzjelző csengőjét. Körbenéztem, és nem találtam senkit sem a közelben, majd megfordulva elkezdtem felfele menni a lépcsőn ahogy csak tudtam. Mivel sietni akartam, így egy rossz mozdulat hatására a bokámba belenyilallt a fájdalom, és összeestem, a mankóm pedig lecsúszott a lépcsőn.
- Francba. - szidtam magam a bénaságom miatt, majd a füst hatására köhögni és szédülni kezdtem. Kezdett rám törni a pánik, hogy itt vagyok egyedül segítség nélkül, majd hirtelen valaki felhúzott a földről. Belém karolt oldalról egy hosszú, sötétbarna hajú, ami már majdnem inkább fekete volt, és segített kivonszolni a legközelebbi kijárathoz.
Amint kiértünk, megcsapott minket az októberi hűvös, de friss levegő. Az iskola többi tanulója is kint állt már az épület előtt.
"Mi volt ez? Mi okozhatta a tűzet? Mekkora a kár?" - lepték el az agyam a kérdések, majd egyből a mellettem lévő lányhoz fordultam, akinek az egyik kezében ott volt a mankóm. Gyorsan magamhoz öleltem, és egy pár könnycsepp elindult lefele az arcomon.
- Köszönöm. - fújtam ki a levegőt remegve, miközben szorítottam a lányt.
- Ugyan már, semmiség. - engedett el, majd a karomon végigsimítva rám mosolygott kedvesen. - Erre még szükséged lesz. - nyújtotta felém az eszközömet.
- Semmiség? - néztem rá hitetlenkedve, miközben elvettem tőle a fém botomat. - Megmentetted az életem, hálás vagyok!
Ebben a pillanatban meg is érkeztek a mentők, a tűzoltók illetve a rendőrök is. Utánuk pedig nem sokkal megjelent néhány televíziós csapat és riporter, ezek mellett pedig a diákok figyelték a történteket. Körülbelül negyed óra múlva az egyik rendőr odament az egyik riporterhez, majd végre megszólalt.
- A tűz eredete eddig ismeretlen, szerencsére áldozatról nem tudunk. - mondta, mire láthatóan mindenki megkönnyebbült kicsit. - A tüzet szerencsére kioltottuk, de a tűzoltóság jelentése szerint az épület nagyon megrongálódott, amíg nem újítják fel, addig nem folyhat itt tanítás! Egyenlőre csak ennyi információval szolgálhatok, most kérem, mindenki távozzon, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni! - mondta, majd visszament a munkatársaihoz. A tömeg megindult mindenféle irányba, míg én lefagyva néztem magam elé.
- Hihetetlen, mi? - kérdezte a megmentőm, egy kínos kacagást elejtve. - Egyik pillanatban még nyugodtan zajlanak az órák, a másikban pedig ég a suli.
- Az. - sóhajtottam.
- Amúgy Emily vagyok. Emily Tomlinson. - váltott témát, majd villantott egy kis mosolyt, kinyújtva a kezét.
Tomlinson? Ő lenne Louis testvére? Jobban áttanulmányoztam az arcát, és azonnal észrevettem, hogy ugyanolyan szép kék szemei vannak, mint Louisnak, és hasonlóak az arcvonásai is.
- Én pedig, Alice Parker. - fogtam vele kezet. - Louis Tomlinson a testvéred? - kérdeztem meg azonnal.
- Igen, az ikertestvérem. - nevetett fel kissé. - Ismeritek egymást? - kérdezte kíváncsian.
Elmosolyodtam kérdésén. Nehéz lenne definiálni a kapcsolatunkat, és a történetünket, az pedig még bonyolultabb lenne megmagyarázni, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem az a fiú.
- Igen, találkoztunk már egy párszor. - bólogattam, nem firtatva a dolgot. Emilynek megcsörrent a telefonja, majd megszólalt.
- Nos, nekem mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek, remélem még találkozunk! - integetett kedvesen mosolyogva, majd elsétált, füléhez emelve a telefont. Én is úgy döntöttem, hogy elindulok hazafele, majd egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja.
- Alice, Alice! - megfordultam, és láttam, hogy Benny volt az. Odafutott hozzám és megölelt. - Úristen, jól vagy? Láttam a tévében mi történt, és azonnal szaladtam ide, hogy jól vagy-e. - lihegett.
- Igen, hála egy lánynak, aki segített. Hazafele mesélek, most csak kérlek induljunk haza, pihenni akarok. - mondtam, bólintott egy aprót, majd elindultunk.
****
Egy kis szundikálás után készülődni kezdtem az esti buliba. Egy kis szűk fekete ruhát vettem fel, hajamat meghagytam a hullámos formájában, és egy kis sminket raktam fel. Miután kész lettem, csengettek, ami azt jelentette, hogy megjöttek a többiek. Még utoljára belenéztem a tükörbe, és tetszett a látvány amit láttam, az egész kinézetemet csak a bokarögzítő és a szürke mankóm tette viccessé.
- Azért annyira nem tetszik az ötlet, hogy pihentetés helyett bulizni mész. - állt meg az ajtófélfámnál bátyám, karba tett kézzel, fejét rázva.
- Nem szeretném az egész gyógyulási időt azért itthon tölteni, teljesen megbolondulnék. Plusz a bokámnak azért nem feltétlenül árt, hogyha egy kicsit mozgatom. - indultam meg felé. - Nyugi, vigyázok magamra.
- Rendben, de ha bármi van azonnal hívj. - ölelt magához.
- Nem lesz semmi baj. - forgattam meg a szemem szórakozottan. Annyira hálás vagyok, hogy ilyen bátyám van, aki mindig ott van mellettem és vigyáz rám. A családomban körülbelül csak rá számíthatok, nagyon fontos nekem Benny. - Na puszi, én mentem, többiek már várnak rám!
Ajtónyitás után a többieket egy-egy öleléssel köszöntöttem, majd megindultunk Stan autója felé, ami a ház előtt parkolt. A hely amit kinéztünk viszonylag messze volt, bicegve meg pláne.
A helyszínre érve ki is kértünk magunknak egy-egy italt, és leültünk egy asztalhoz beszélgetni. Az este jó hangulatban telt, jó volt egy kicsit elszakadni a problémáimtól, és elengedni magamat egy kicsit. Amikor már az italok száma megnőtt, a többiek el akartak menni táncolni, amire természetesen áldásomat adtam, hiszen attól, hogy én nem tudom ezt a tevékenységet űzni, attól még semmi jónak elrontója nem szeretnék lenni.
Így hát egyedül ültem az asztalomnál, és iszogattam a kis koktélomat. Nem is olyan sokkal később egy ismerős női hangot hallottam meg.
- Alice? - fordultam a hang irányába, majd egy nagy mosolyra húztam a szám.
- Emily? - kérdeztem hitetlenkedve. - Nahát, eddig sohasem találkoztunk, most pedig egymás után kétszer is? - nevettem, majd megöleltem.
- Hát látod, kicsi a világ. Ő itt a barátom, Niall. - mutatott a mellette álló szőke fiúra.
- Alice vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek!
- Szintúgy! - mosolygott.
- A barátnőd ma megmentette az életem!
- Tudom, mesélte, egy igazi hős! - nevetett, átölelte a barátnőjét, és nyomott egy puszit az arcára. - Örülök, hogy nem esett bajotok!
- Hé, srácok, igyunk valamit! - szakította félbe a beszélgetést Em, majd kikért 3 felest. Lehúztuk, majd a többiek is visszatértek a táncikálásból, majd Emilyékkel folytattuk tovább az estét. Ahogy egyre több italt kértünk ki, úgy lett számomra egyre homályosabb az este.
****
Reggel a földön ébredtem fel. Egy idegen szobában, a tegnap esti ruhámban. A hasogató fejfájás azonnal megütött, illetve a kellemetlen szájízem.
Gyorsan felültem és körülnéztem. Volt mellettem egy ágy, de azon senki, illetve semmi nem volt. Hajam össze volt fogva, a ruhám pedig tiszta maszat volt. Mi történt? Hol vagyok?
Hangokat hallottam az ajtó túloldaláról. Gyorsan felpattantam, majd óvatosan kinyitottam. Kikukkoltam rajta, majd megláttam Emilyt.
- Jó reggelt álomszuszék, jó sokáig aludtál! - nevetett, kezében egy bögre kávéval.
- Mi történt, és hol vagyok? - kérdeztem meg azonnal.
- Nálunk te kis butus. Tegnap este annyira részeg voltál, hogy féltünk egyedül hagyni, így elhoztalak hozzám. - mondta. Most akkor a Tomlinson házban vagyok?
- Oh. - gondolkodtam el. - A bátyám ki fog nyírni, hogy nem tudja hol vagyok. - pánikoltam, és azonnal a telefonomat kezdtem el keresni a szememmel.
- Nyugi-nyugi. Felhívott téged hajnalban, mikor már aludtál, én pedig felvettem helyetted, és elmagyaráztam neki a szituációt, nem haragszik. - mosolygott.
- Köszönöm Em, tényleg, egy angyal vagy. - sóhajtottam.
- Ott az asztalon neked is van egy kávé és egy kis víz bekészítve, meg egy fájdalomcsillapító, hogyha esetleg fáj a fejed. - mutatott az íróasztalára.
- Igen, ez most életmentő lesz. - morogtam.
- Gondoltam, nagyon megtoltad a tegnap estét. - nevetett. - Nagy buli volt, én jól éreztem magam. - mondta a lány, majd én is bólintottam egyet, majd nyelvemre rakva a gyógyszert le is nyeltem a víz segítségével. Amíg pedig mind a ketten elfogyasztottuk a kávénkat, megbeszéltük az este részleteit. Amint ezzel végeztünk, elhatároztam hogy elindulok haza, hiszen nem akarok zavarni. Emily adott kölcsön nekem egy váltóruhát, hogy ne a tegnap esti szerelésembe menjek haza, majd amint megtörtént a váltás el is kísért a bejárathoz. Mivel lépcső vezetett le, Emily segített nekem a közlekedésben.
"Hogy jutottam ide fel az este folyamán?" - kérdeztem magamtól, mivel az alkohol miatt nem is emlékszem már rá, de ez úgy érzem rejtély marad egy életre.
- Elviszlek autóval, ne erőltesd a lábad. - ajánlotta fel kedvesen Emily.
- Jaj ugyan már, nem kell, így is annyi mindenben segítettél már.
- Ragaszkodom hozzá. Na, kapd fel gyorsan a cipődet, és addig hozom a kulcsomat. - mondta, mire a nappaliba értünk. A kanapén ott ült egy idősebb hölgy, aki kedvesen rám mosolygott.
- Szia, te biztos Alice vagy! Én Johannah vagyok, Emily anyukája. Örülök, hogy találkoztunk. - nyújtott kezet.
- Szintúgy! Köszönöm szépen, hogy itt tölthettem az estét. - mondtam, kicsit szégyellve magam, hogy az első találkozásunk így másnaposan történik meg, miután részegen a házukban szálltam meg.
- Meg is van a kulcs. - lógatta a levegőbe az említett tárgyat Em. Ebben a pillanatban a nappaliba éppen besétált egy harmadik személy is. Rá pillantottam, a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről, úgy elkezdett dobogni, illetve hiába a jó lábamon támaszkodtam, az is megremegett egy kicsit, gyomromba pedig visszatértek a pillangók.
Ötletem sem volt miért váltotta ki ezt belőlem Louis.
A fiú megtorpant, amint meglátott. Az arca fáradt volt, illetve nem úgy tűnt, mint akinek jó kedve volt. Fura volt így látni, hiszen eddig mindig nagyon kedvesnek, és mosolygósnak láttam.
- Ez meg mit keres itt? - szólalt meg Louis hideg hangnemben.
Ez? Miért lett ilyen? Haragszik rám? Miért? Nem is csináltam semmit, a legutóbbi találkozásunk óta nem is beszéltünk. Szívem összeszorult, számat pedig kissé eltátottam. Nem tudtam, hogyan reagáljam le a szituációt.
- Louis! Kedvesebben! Muszáj vele is bunkózni? - szólt rá Emily, majd belém karolt, és kivezetett a bejárati ajtóhoz.