Puha pulcsi
Az mondják az emberek, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe. De mi van az olyanokkal, akik ezt soha nem tapasztalták meg? Akik se Karácsonykor, se máskor sem érezték, hogy milyen is valójában egy boldog családban felnőni és szeretve lenni...
Mi a helyzet az olyanokkal, mint én?
Mióta kikerültem a felnőtt életbe nem sok minden változott körülöttem. Bár kiszakadtam egy toxikus közegből, de még mindig nem tapasztaltam meg, hogy milyen érzés az őszinte, tiszta és önzetlen szeretet. Születésemtől kezdve fogalmam sem volt arról, hogy milyen érzés szeretve lenni, hiszen az inkubátor és a spermadonor (nem érdemlik meg, hogy szülőnek nevezzem őket) az alap szükségleteimet sem látták el teljesen... Cserébe megkeserítették az életemet és pokollá tették a minden napjaimat. Félelemben és rettegésben nőttem fel.
Néha már abban is kételkedtem, hogy vajon én képes vagyok-e szeretni, vagy csak azt gondolom? Tényleg az lenne a szeretet, amit én annak hiszek? Hogyan is tudhatnék és ismerhetnék valamit, amivel még soha életemben nem találkoztam...
De aztán egyszer csak megismertem Lee Felixet.
A szeplős fiú úgy toppant be az életemben, mint Mennyből az angyal. Ami igazából nem is állt távol a valóságtól, hiszen Lixie szépsége minden képzeletet felülmúlt. Néha szabályosan láttam a szárnyait és a glóriáját, bár időnként ördög szarvakat növesztett a kicsike, de én így szerettem őt. Eleinte csak mint egy barátot, de aztán szépen lassan elmerültem a szerelemnek nevezett mocsárban... Sosem éreztem még csak hasonlót sem eddigi létezésem során, így eleinte nem is tudtam eldönteni, hogy mi a csuda ez az ismeretlen emóció? De aztán rájöttem.
Ezt a tényt szépen, a legféltettebb titkomként őriztem meg és a legjobb barátnőmön kívül nem mondtam el másnak. Igyekeztem Felix közelében úgy viselkedni, ahogyan eddig is, ám a fiú valahogy megváltozott... Kezdtem attól félni, hogy talán sejtett valamit, de mivel erre semmilyen célzást nem tett, letudtam annyival a dolgot, hogy az ember személyisége időnként formálódik.
Egy kis kávézóban ismerkedtünk meg, idén tavasszal amikor Dél-Koreába költöztem. Meglepődtem, hogy külföldiként azonnal kaptam munkát és életemben először úgy éreztem végre sínen vagyok. Na, persze nem úgy mint a megboldogult József Attila. Volt egy picike albérletem, tudtam dolgozni, lettek barátaim és mindennek tetejébe a világ legcsodálatosabb fiúját is megismertem. Teljesen kizártam az életemből a családomnak nem csúfolható pereputtyot és a kis tesóimon kívül mindenkivel elvágtam a kontaktot.
Végre fellélegezhettem, teljesen szabad lettem...
A Karácsony közeledtével egyre gyakrabban jött fel köztünk a téma Felixel, hogy mit szeretnék majd csinálni, neki mik a tervei, de valahogy sosem tudtam konkrét választ adni a fiú kérdéseire. Hiszen ez volt az első Karácsonyom, amit nem olyan emberekkel kellett eltöltenem akiket gyűlöltem... Hogyan telnek az ünnepek egy olyan ember számára, akinek senkije nincs a legjobb barátján és a (viszonzatlan) szerelmén kívül? Úgy éreztem magam mint Tarzan, amikor először került emberek közé. Minden annyira új volt, ismeretlen és idegen. A szokásoktól kezdve egészen Felix viselkedésig... A kis szeplős egy igazi cuddle bug volt, amikor csak tehette szorosan magához ölelt, de valamiért még sem volt felhőtlen az örömöm.
Hiszen eddig csak akkor ért bárki is hozzám, ha bántani akart...
Végül aztán az ausztrál fiú kitalálta nekem a programot és ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy márpedig december 25 mi együtt fogjuk tölteni a napot és megmutatja nekem, hogy milyen szép és meghitt ünnep is a Karácsony. Hülye lettem volna nemet mondani neki és 25-én délelőtt torkomban hevesen dobogó szívvel vártam, hogy Lixie megérkezzen végre.
Mikor a csengő végre megszólalt egy mérgezett egér gyorsaságával rohantam ajtót nyitni. Majdnem pofára is estem, de ez a legkevésbé sem érdekelt, mikor a nyílászáró túl oldalán Felix várt rám. Ahogy megpillantottuk egymást ajkaink széles mosolyra húzódtak és egy hosszantartó ölelésben részesítettük a másikat.
-Szia baba - suttogta mély orgánumán a fülembe Felix, amitől kellemesen kirázott a hideg.
-Szia pipi - vigyorogtam rá kissé elpirulva, majd elengedtem a fiút, hogy kényelmesen megtudjon szabadulni a kabátjától és bakancsától.
-Látom mindenre felkészültél - jegyezte meg elégedetten Lixie, ahogy beljebb sétált és lassan körbe nézett a lakásban.
-Még így is félek, hogy valamit elfelejtettem - vakartam meg kínomban a tarkómat.
-Ne aggódj - nyugtatott meg a fiú, majd közelebb lépve hozzám lágyan végig simított az arcomon. - Tökéletes Karácsonyunk lesz együtt!
-Re-rendben - dadogtam esetlenül, ugyanis a pulzusomra nem volt jó hatással a közelsége.
-Mit szólnál hozzá, ha először a csirkét és a zöldségeket betennénk a sütőben és utána feldíszítenénk a fát? - dobta be az ötletet Felix.
-Rád bízom magam, kezdő Karácsonyozó vagyok - vontam meg a vállam könnyedén, majd a pulthoz léptem és elkezdtem előpakolni a szükséges edényeket és konyhai felszereléseket.
-Idővel majd belejössz mellettem - felelte csendesen Lixie, majd kissé nyújtózkodva leszedte a felső polcról a hatalmas tálat, amit már nem értem el.
-Köszönöm - mosolyogtam rá boldogan, de hálálkodó szavaim nem azért hagyták el a számat, mert segített levenni az edényt a felső polcról...
Békés némaságban tettük a dolgunkat és remek csapatnak bizonyultunk. Amíg én a zöldségeket mostam, hámoztam és aprítottam, addig Felix a húst készítette elő. Néha lopva rápillantottam és egyszer amikor tekintetünk össze kapcsolódott Lixie ajkai édes kis mosolyra húzódtak. Csak szótlanul csodáltam őt, teljesen elveszve a szépségében. Nem érdemlem meg őt... Még csak a barátságát sem, nemhogy a szerelmét. Hogyan is juthatott akárcsak egy percre is az eszembe az az őrült gondolat, hogy egy ilyen angyali teremtés szeretne engem...? Nevetséges.
Igazuk volt azoknak a hárpiáknak... Nem érdemlem meg a szeretetet.
Főleg nem Felixét...
Észre sem vettem, hogy a könnyek lassacskán elhagyták a szemeimet és apró patakokban végig folytak az orcáimon. Mire feleszméltem már késő volt és kétségbeesett zokogásom olyan erővel tört fel, hogy ösztönösen a mellkasomra tapasztottam a kezem. Nagyon fájt...
-Jaj istenem Y/N mi történt? - lépett oda hozzám azonnal Felix, szó szerint eldobva mindent a kezéből. - Megütötted magad? - kérdezte, mire csak nemlegesen megráztam a fejem. - Akkor hozzá nyúltál a forró sütőhöz? - faggatózott tovább aggodalmaskodva.
-Ne-neemm-m - nyögtem ki nagy nehezen, de képtelen voltam abbahagyni a sírást. Lixie óvatosan két keze közé vette az arcom és riad tekintete csak engem pásztázott.
-Ugye nem vágtad meg a kezed? - érdeklődött szelíden, amire újfent egy fejrázás volt a válaszom. - Kérlek mondj valamit, kezdesz megijeszteni baba - mondta csendesen és riadt tekintete egyenesen a lelkemig hatolt.
El kell mondanom neki...
A szavak nehezen jöttek a számra, mintha egy kéz szorongatta volna a torkom és próbálná megakadályozni a vallomást. Tudtam jól, hogy ezek csak általam kreált béklyók, így láncaimat képletesen ledobva felszabadítottam magam és kimondtam azokat a szavakat, amiket még soha senkinek eddig életem folyamán... Mert Felix volt az első, aki megérdemelte, hogy hallja őket.
-É-én... - hüppögtem hangosan és arcomat két kezembe temetve sírdogáltam tovább. Lixie nem szólt semmit, csak félszegen magához ölelt és állát a fejemen megtámasztva türelmesen várt, hogy végre megbírjak szólalni. - Csak annyira szeretlek téged - böktem ki végül nagy nehezen és abban a pillanatban hisztérikus zokogásba kezdtem. A lelkem egy része felszabadult, hiszen végre megtettem... Volt bátorságom kimondani! De a másik fele pedig halálosan rettegett a kis szeplős reakciójától. Pedig nagyon jól tudtam, hogy Felix soha nem bántana engem.
-Ahjj, gyere ide - szólalt meg egy évezrednek tűnő perc után az ausztrál fiú. A rajta lévő bolyhos pulóver olyan hatalmas volt, hogy szó szerint én is elfértem benne mellette, így rám húzva a puha anyagot préselte össze a testünket. Fura volt egy pulcsin osztozni Felixel, de olyan meghitt volt az a pillanat, hogy hirtelen minden gondom el szállt. Kezeimmel ügyetlenkedve körbe öleltem karcsú derekát, fejem pedig a mellkasába fúrtam. Csak hagytam, hogy lágyan ringasson mint egy gyermeket, miközben én a szívverését hallgattam. - Jobb már? - suttogta a fülembe, mire hevesen bólogatni kezdtem. Szorítása enyhült és mire észbe kaptam már le is vette rólunk a puha pulóvert, majd azon nyomban újra rám adta. Csillogó szemekkel méregetett engem, majd ujjacskáival vigyázva letörölte a könnyeimet.
-Neked adom a pulcsimat, így egy darabka mindig itt lesz belőlem - beszélt csendesen és hanglejtése a leghatásosabb nyugtató volt a számomra. - Ha ránézel akkor eszedbe fog jutni, hogy sosem vagy egyedül, én mindig itt leszek neked - tette hozzá, majd karjait ismét körém fonta és egy cuppanós puszit adott a homlokomra. Fátyolos tekintettel pillantottam fel rá és képtelen voltam letörölni a vigyort a fejemről. A sós kis cseppecskék ismét végig folytak az arcomon, de most nem a szomorúság, hanem az öröm és a végtelen hála végett.
-Köszönöm Lixie - motyogtam meghatottan, mire a kis szeplős arca hirtelen ijesztően komollyá vált. Hüvelykujjaival az orcáimat cirógatta és lassan közelebb hajolt hozzám.
-Én köszönöm, hogy az életem része lettél - suttogta szinte az ajkaimra és tekintete egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől. - Szeretlek Y/N - vallotta be, ám mielőtt bármit is reagálhattam volna hevesen az ajkaimra tapadt. Puha párnácskái eleinte csak lágyan simogatták az enyéimet, miközben Lixie apró mancsai a derekamra csúsztak. A pólójába markolva húztam közelebb magamhoz és ahogy nyelve lassan átfurakodott a számba, csak még intimebbé tette a pillanatot. Az a szeretet, az a gyengédség, az az odaadás ahogy Felix hozzám ért szinte varázsütésként világosított fel.
Nem vagyok szerethetetlen...
Nem vagyok kibírhatatlan...
Nem vagyok elviselhetetlen...
Nem velem volt baj... Hanem az engem körülvevő emberekkel.
Igenis megérdemlem a szeretetet!
Megérdemlem Felix szerelmét...
To my precious "daughter". 💕
Ne feledd, hogy én mindig itt leszek neked, mert nem a vér tesz minket egy családdá...