A The Willow körül embercsoportosulások nyüzsögtek. Akadtak köztük szimpla kíváncsiskodók, a biztonsági személyzettel alkudozók és fényképezőgépüket kattogtató lesifotósok is, akik a köpcös őrök barikádjának feszültek, mindahányszor elsötétített ablakú autó húzódott le a timpanont tartó oszlopokhoz vezető lépcső előtt. A hófehér, görögös épület tudatosan olyan szögekből volt megvilágítva, hogy Hillford másik feléből is szemet szúrjon, és mindenki értesüljön róla, hogy fontos eseménynek ad színteret.
A hideg esti levegő szinte izzott az anticipációtól, amely a Luna Álarcosbált övezte, a tiszteletüket leróvó hírességek élő bejelentkezései pedig még messzebbre szállították a visszhangot. A tömegben azt pletykálták egymás között, hogy Windfall Szépe is hivatalos a bálra, a rajongók kinyomtatott képeket gyűrögettek a kezükben, aláírás reményében.
Serrát fullasztotta a The Willow-ra telepedett légkör – az izgatottság, a kíváncsiság és az egyéb, kibogozhatatlan emberi érzelmek úgy zizegtek körötte, hogy szinte harapni lehetett volna a levegőt. A többi vendég példáját követve, sötétített ablaküvegű autóval hozatta el magát, és olyan kirívó eleganciával sétált fel a lépcsőn, hogy a fotósok nem győztek utasításokat kiabálni rá, mert minél előnyösebb pózban akarták lekapni őt. Nem mintha bármelyik póz előnytelen lett volna. Serra saját maga fabrikálta a ruháját – minden apró varrást úgy tervezett meg, hogy a ruha a lehető legelőnyösebben hangsúlyozza ki karcsúságát. A szoknya földig érő, puha szövete kecsesen simult a derekára, V-nyaka kiemelte a kulcscsontját, a combjáig felsliccelt anyag a lábát. Dekoltázst nem tárt közszemlére, viszont erősen sejtette, mit rejt a fekete anyag. A szabadon hagyott vállak és a hosszú, puffos ruhaujjak kombinációja tette Serra számára olyan emlékezetessé az összképet.
A lépcső tetején megszédült a sok ingertől, és elbizonytalanodott a tervében. Azzal, hogy ekkora közönség előtt illegeti magát, valószínűleg potenciális céltáblát függeszt a hátára érdektelen mágustársainak is, de bőven eleget lapított. Aki el akar jönni érte, jobban jár, ha minél előbb teszi.
Serra ügyelt rá, hogy a pillanatnyi hezitálás ne legyen kimutatható a tartásából és az arckifejezéséből. Az egyik legtekintélyesebb személy vagy a vendégek listáján, biztatta magát. Tudasd velük.
Nemcsak, hogy akadályok nélkül haladt át a bejáraton, többen még félre is húzódtak, hogy utat engedjenek neki az épület gyomrába. Megjelenése erős kontrasztot alkotott a táncterem hófehér tündöklésével. Az árkádsoros falakat fehér rózsabokrok díszítették, a fehér lepellel fedett körasztalok közepén fehér gömblámpák világítottak. A boltív freskóin ábrázolt emberalakok szintén hófehér lepedővel takarták el bájaikat. A boltívet keretező síkokról hatalmas csillárok függtek, égőik mindegyike fehér, virágalakú burából ontotta a fényt.
Az asztalok mögött elnyúló tánctéren párba rendeződve beszélgettek az emberek, és noha a szemközti emelvényt foglaló vonószenekar még csak hangolt, többen máris egymásba karolva forogtak a parketten. Az asztalok körül fekete-fehér egyenruhába bújt pincérek keringtek, pezsgőt kínálva az érkező vendégeknek.
Serra óvatosan szippantotta be a terem levegőjét – a rózsák és a különféle parfümök émelyítő elegyétől már amúgy sem kívánta az éjféli vacsorát. Talán pont ez a titka annak, hogy a bálozók olyan karcsúak mindig. Érkezéskor a parfümbe fullad bele az ember, majd, miután a vendégek legurítottak néhány pohár pezsgőt és kifulladásig pörgették egymást a parketten, az édes illat verejtékbűzbe csap át, szinte átmenet nélkül. A boszorkány fontolóra vette, hogy ő is leemel egy poharat az egyik pincér tálcájáról – hátha az alkohol tompít az ingereken –, de elvetette az ötletet.
Ahogy áthaladt a báltermen, többen utánafordultak. Letisztult eleganciájával kirítt a hivalkodó, már-már campes ruhaköltemények közül. Álarcosbál lévén a vendégek rikító ékszerekben, aprólékos mintával meg tollakkal díszített arcmaszkokban és különleges szabású ruhákban illegették magukat, melyek célja inkább szolgálta ki a figyelemfelhívást és a divattervező propagálását, mint a táncparketthez illő kényelmet.
Valaki megkocogtatta a vállát. Egy fiatalos, korát ügyesen rejtegető nő volt. Tengerkék, terebélyes estélyit viselt, hozzá illeszkedő köpennyel, melyet a földön húzott maga után. Hajtincsei csigákban végződtek, a fél arcát betakaró maszk pedig pikkelyekből állt össze. Igazinak tűntek.
– Mesés ruhadarab, édesem – mosolygott mereven Serrára. – Szabad megkérdeznem, ki a tervezője?
Serra felszegte az állát.
– Én.
– Feltörekvő ifjonc? Hadd adjak egy tippet. Jól válogasd meg a szavaidat, és azt, hogy kivel elegyedsz szóba. Nagy este ez számodra. Megalapozhatja a jövődet, csillag.
Serra elmosolyodott.
– Tudom.
Álarcát hűvös fémből öntötte az arcára. Ráült az orrára, csigamintái végigfutottak az orcáján, és lángokban végződtek a homlokán. A koromfekete anyagot úgy manipulálta, hogy ha bizonyos szögből rásütött a fény, aranyozott színben tündökölt.
Az összképet legvörösebb rúzsával tökéletesítette.
A zenekar időközben végzett a hangolással, a társalgás pedig egyre izgatottabb morajlásba váltott, Rowan mégsem mutatkozott. Serra már végighallgatott két beszédet – amelyekben a felszólalók megtiszteltetésüknek adtak hangot ugyan, de a végkicsengése dominanciára való törekvés volt mindkettőnek –, elhárított néhány kíváncsiskodót, megtapsolta a vonósokat, és kezdett erőt venni rajta a türelmetlenség. Rowan beijedt volna? Na, ebben a boszorkány egyáltalán nem hitt. De akkor...
Az egyik csillár körül hirtelen összesűrűsödött a mágia, és az égők hangos pukkanással szétrobbantak. A zene nyomban elhallgatott, a teret az emberek kiáltozása töltötte meg helyette. Serra már le is írt egy duplakört a mutatóujjával, hogy pajzsot vonjon a bálozók fölé, de ekkor a záporozó szilánkok rózsaszirmokká változtak, és beborították a táncparkettet. A boszorkány gyomra szaltót vetett. Mintha vér pöttyözte volna a földet.
A vendégek tapsviharban törtek ki.
Egy hófehér frakkos férfi sétált körbe, sétapálcával kopogtatva a padlón, üdvrivalgó közönsége előtt hajlongva. Rowan. Serra izmai megfeszültek. Egyelőre a háttérből figyelte, ahogy bezsebeli a csodálatot, szélesen mosolyog és a nőknek bókol. Frakkjához fehér csokornyakkendőt viselt, haját pedig hátrafésülte – így szinte már komikusan nagynak tűnt a homloka. Ő volt a teremben az egyetlen, aki mellőzte az álarcot.
– Vannak még veszélyesebb trükkjei is, Mr. Silas? – szólította meg egy köpcös, középkorú nő. Vörös ruhája lágyan fodrozódott, ahogy közeledett. Rowan mélyen meghajolt előtte.
– Ugyan, csak fel akartam rázni kicsit a népet – szabadkozott mézes-mázas hangján a mágus. – Olyan nyomottnak tűnt a hangulat.
– Jaj, ne legyél már ilyen karót nyelt, Ingrid! – harsant fel egy tollmaszkos férfi. A karjába csimpaszkodó két nő várakozóan oldalra döntötte a fejét. – Ha a berendezés miatt aggódsz, megjavítja. Egyetlen szavadba kerül.
Ingrid összefonta a kezét dús keblén, majd odabiccentett a karmesternek. Ismét lágy zene csendült fel.
– Éjt nappallá téve dolgozom, hogy ilyen gyönyörű környezetben tarthassuk az eseményeinket, neked meg egy csettintésbe kerül azt tönkretenni.
– Tisztelettel adózom a kemény munkád előtt – tárta szét a karját Rowan. – De ha a nép látványra szomjazik...
– A saját bűvészfelszereléseddel szórakoztasd őket – rendelkezett Ingrid.
– Természetesen. Kiengesztelésül meghívhatlak egy italra?
– Abból a pezsgőből, amit én hozattam?
– Hm, jogos – mosolyodott el ravaszul Rowan. – Azért reménykedtem, hogy koccintasz velem egyet, de ha nem – a tekintetét végighordozta a termen –, majd megosztom ezt az élményt mással. – És megállapodott Serrán.
Egyetlen intésére mellette termett egy pincér. Hóna alá csapva a sétapálcát, leemelt két poharat a tálcájáról, és egyenesen a boszorkányhoz sétált. Az emberek utánafordultak, de senki sem állt az útjába.
– Drága Serra – köszöntötte, miközben a szemét a boszorkány felsőtestén legeltette. – Hová tűnt az a kislány, akit ismerek? Gyönyörű nővé cseperedtél.
Serra elfogadta a neki nyújtott poharat.
– Ezt minden alkalommal elsütöd – jegyezte meg.
– Mert minden alkalommal elcsodálkozom.
– Ez nem egy álarcosbál?
– Ó, én mindig álarcot viselek – vigyorodott el Rowan. – Mi járatban itt? Szórakozásra vágysz? Elmerengtél azon, amit utolsó találkozásunkkor mondtam?
– El.
A mágus szeme felcsillant.
– És mire jutottál?
– Sok mindenre. – Serra közelebb lépett, és a poharát Rowanéhez koccintotta. – Őszinte köszönettel tartozom neked. Végre felnyílt a szemem. Most már tudom, hogy mit kell tennem.
– Ó? És ebbe szerény személyem is beleértendő?
Serra szája széle felfelé ívelt. – Bizonyos módon igen.
– És mit kell tenned?
– Kiaknázni mindazt, amit megtanultam. Mert megtanultam. Napestig magoltam és gyakoroltam, ájulásig sokszor, hogy tökélyre fejleszthessem a képességeimet. Több rejlik bennem, mint hiszed, mert megdolgoztam érte. És most ki fogom élvezni a kemény munkám gyümölcsét.
Rowan elismerősen vigyorgott. A szeme olyan kicsire szűkült, hogy az írisze sem látszódott.
– Becsülendő. De biztos vagy benne, hogy ennyi elég lesz? – kérdezte mézes-mázasan. – Nekem másféle erőforrásaim is vannak.
– Már eggyel kevesebb – szögezte le Serra. Rowan a szájához emelte a poharát, és belemosolygott.
– A madaram visszaszállt a fészkére.
– Nem a madaradra gondoltam. Azzal úgysem mennél sokra. – Serra itt nyelt egyet. A férfi kiszúrta. – A máguskövetőidet ritkítottam meg. Beismerem, Ethelynn kitartóan próbálkozott, de...
– Ethelynn? – Rowan arcáról lefagyott a mosoly. Széles homlokán elmélyültek a ráncok. – Ethelynn Emena?
– Szóval akkor mégsem a te csatlósod. Hm. Lehetnek nagy ambícióid, de ha még mindig nem bírod a mágustársaidat az oldaladra állítani, feleslegesen futod a köröket. Ezeket a materialista embereket lenyűgözheted, de ennyi édeskevés. Mire mennél velük? Mit tudnál kiszipolyozni belőlük? Magányos farkas vagy, nem igaz? Ezért erőlködsz ennyire látványosan. Csakhogy... egy falka által kitaszított farkas a vesztébe rohan.
Rowan homlokán ér lüktetett. Ajkának sarka megremegett, és Serra már készült a kirohanásra, de a mágus végül csak elnevette magát. Őszinte, jóízű kacaj volt, olyan, amitől borsódzott Serra háta.
Korábban keveset merengett azon, hogy Rowan mögé vajon hányan sorakoztak be, hiszen a széthullás után kétséges volt, hogy behódolnának a felelősnek. De ha a mágus egyszemélyes hadsereget képviselt, honnan szedett motivációt, hogy bevégezze, amit négy éve nem sikerült? Vagy a boszorkány elsiklott valami fölött?
– Hibátlan jellemrajz – incselkedett Rowan, nemlétező könnyeit törölgetve. – Megkérdezhetem, hogy kié?
Serra gyomra görcsbe rándult.
– Miért akarsz hatalmas lenni?
– Bocsáss meg, kedvesem – húzódott el a mágus –, de megígértem a szervezőknek, hogy elkápráztatom a közönséget.
Néhány korttyal felhajtotta a pezsgőt, majd a kiürült poharat Serra kezébe nyomva, a tánctér közepét vette célba.
– Egy igazi ritkaságot hoztam ma nektek! – A mágiát erősítőként használva harsogta túl a zenét. – Egy kincset, mely ritkább, mint a legsimábbra csiszolt gyémánt! – A közönség felmorajlott. A kíváncsibbak előretolakodtak, és körbeállták a férfit. Serra is közelebb akart furakodni, de a talpra gyökeret vert a padlóba.
Rowan kinyújtotta a sétapálcáját, mire egy fiú odaszaladt, hogy átvegye tőle.
– Köszönöm, fiam! Most pedig jól figyeljetek! Egy exkluzív, soha nem látott csoda részesei lehettek! Köztünk járnak. Különlegesek. Olyan lények, amelyek két világ között egyensúlyoznak. – Serra torka kiszáradt. – A létezésük mindeddig rejtve maradt számotokra, mert ügyesek. Előttetek vannak, mégsem ismeritek fel őket. De ma este! Ma este lerántom róluk a leplet!
A tömeg felbődült. Többen a kezükkel és a talpukkal doboltak. A boszorkányt megcsapta a fülledt levegő. Eddig is ilyen meleg volt?
A mágus a frakkja alá nyúlt, majd két tenyerét egymásra zárva előhúzott egy kicsi dobozt. Amint kinyitotta, egy apró madár röppent a magasba – egy heves szárnycsapásokat végző fülemüle. A tömeg kíváncsian leste, ahogy a boltívig emelkedik.
– Na, nézzenek oda, meg akar szökni! – incselkedett Rowan. Felemelte a kezét, mire a madár hirtelen megdermedt a levegőben – mintha láthatatlan lasszóval fogták volna be. – Ez a kis csöppség itt... különleges – hangoztatta a mágus, mikor a fülemüle már mellette lebegett. – Egy alakváltó. Épp annyira ember, mint amennyire állat.
A madár egyetlen csettintésére emberi formát öltött. Szárny helyett libabőrös kar, tollazat helyett sápadt, meztelen bőr virított a gömblámpák hideg fényében. Az átváltozást követően a teste hangosan csattant a földön, ahogy Rowan mágialasszója eleresztette.
Serra füle zúgott. A szíve hevesen zakatolt, a tüdeje képtelen volt befogadni az oxigént. Máris eldeformálódtak volna a lányról őrzött emlékei?
Raya úgy görnyedt, mint akinek gyomorfájdalmai vannak, és egész testében reszketett. Kócos haja félig az arcába lógott, a hátát pedig forradásnyomok csúfították – azok a karmolások hagyták, amiket Serra ejtett rajta. A boszorkány torka összeszorult, és küzdenie kellett, hogy ne kapja el a lány tekintetét, de hiába erőlködött, látni akarta. A ragyogó kék szempárt, ami most vizenyős volt, és alatta táskák sötételltek. A kerek, pirospozsgás arcot, ami beesett, a puha szájat, ami kirepedezett. A pajkos vigyort, ami helyett kétségbeesés és rémület torzította a vonásokat. Raya fel sem fogta a köré gyűlt közönséget, ám amint Rowan megmozdította a kezét, összébb húzta magát.
Serra elgémberedett ujjai lecsúsztak a pezsgőspoharakról. A szanaszét repülő szilánkok zöreje tengernyi szempárt vonzott, köztük Rowanét is. Az az öntelt mosoly, ami az ábrázatára ült... A boszorkány torkában gombóc növekedett.
Mikor feleszmélt, addigra már többen előhalászták a mobiljukat, hogy felvételeket készítsenek a fülemüléről. Serra haragra gyúlva összeroppantotta mindet. A riadt kiáltások közepette Rowan Raya fölé nyújtotta a kezét, és a lány ismét madáralakjában kápráztatta a közönséget.
Nem. Ez csak valami trükk, Rowan nem lehet képes...
A fülemüle teste felemelkedett a földről, és a mágus várakozó tenyerébe lebegett. A kis gombszempár egy pillanatra Serrára fókuszált, aztán Rowan betuszkolta a madarat a frakkja alá.
Serra letaglózva figyelte, ahogy a mágus mélyen meghajol. Akkor sem bírt moccanni, amikor az emberek szétrebbentek a férfi előtt. Csinálj már valamit! Dermedt izmai végül csak akkor engedtek fel, amikor a tömeg megint összezárt, elrejtve Rowant a szeme elől. Kiterjesztette az érintését a mágialeplen keresztül, és gondolkodás nélkül kirántotta Rayát a frakk mágiablokádjából. Azt még pont látta, hogy többen félrevetődnek Rowan villámai elől, aztán csípős hideg vágott a szemébe.
Zuhantak.