Nem haladtak sokat aznap. Mindketten reszkettek az adrenalintól, meg valami mástól is, amit Serra képtelen volt megnevezni. Fel sem tűnt neki, hogy órákon át szorongatta Rayát, csak akkor, amikor a madár fészkelődni kezdett. A boszorkány széttárta az ujjait, de Raya csupán azért ficánkolt, hogy kényelmesebb testhelyzetet találjon magának. Serra még sosem várta ennyire, hogy végre lebukjon a nap, és az sem érdekelte, hogy az egyenlő a rabul ejtő sötétséggel.
Ebédnél is folyamatosan a fülemülén függesztette a szemét, és amikor már azért melegítette fel a korai konzervvacsorát, hogy gyorsabban teljen az idő, tudta, hogy hosszú éjszakája lesz. Egy része rettegett tőle, egy másik viszont fiatalkori énjére hajazó lázban égett. Hogy elfojtsa a vérében áramló vágy izgató bizsergését, előkotorta a térképet is, és megpróbálta kilogikázni, vajon hol kell számítaniuk még víznyelőre.
Raya erre válaszul felborzolta a tollát, mielőtt azonban a levegőbe emelkedhetett volna, Serra leintette. A józanul gondolkodó énje valószínűleg útnak eresztette volna, de Serra most nem tudott józanul gondolkodni.
Aztán, amikor épp az erejét tesztelgette azzal, hogy nekiállt összeforrasztani a karomnyomokat, végre éjbe fordult a nappal, és egy formás alkatú, kissé kócos hajú nő képe bontakozott ki a véres zsebkendőkkel teleszórt mosdókagyló fölötti tükörben.
– Hülye voltál, dögvész – szegezte neki elsőként Serra. Raya oldalra billentette a fejét, pont úgy, ahogy madáralakja szokta. – Nem kellett volna utánam jönnöd. Ha a sötétség teljesen bekebelezett volna, most ott fulladoznál időtlenül, kiút nélkül.
– Szerintem meg megmentettem az életed – vágott vissza a fülemüle, és telt ajka kényszeres mosolyra húzódott. Kidomborodott a melle, ahogy frusztráltan sóhajtott egyet.
– Megoldottam volna egyedül.
– És ha nem? Akkor odalenne a védelmem. Persze találhatnék másik boszorkányt. Ezt szeretnéd? – Raya olyan nagyokat pislogott, hogy Serrából kibukott egy hümmögés. A tenyere nyirkos volt, és heves szívverésének ritmusában lüktetett a máris gyógyulófélben levő seb a vállán. – Az, hogy segítettem, csak... járulékos kár. Szükségem van arra az ügyes ujjaidra, és ehhez sajnos élnie kell annak is, aki mozgatja őket.
Serra arca nem leplezett le érzelmeket, de a légzése felgyorsult. Raya formás keblei is egyre gyorsabb ütemben emelkedtek és süllyedtek, tónusos hasa ugyanarra a ritmusra feszült meg és engedett ki. A fenébe is. A boszorkány megpördült a székével, hogy szembekerüljön a fülemülével.
– Szükséged van az ügyes ujjaimra? – ismételte meg. – Olcsó vicc, dögvész.
– Attól még nem lesz kevésbé igaz.
Serra falai leomlottak.
Két hosszú lépéssel a fülemüle előtt termett, és magához húzta. A lány meztelen mellkasa szorosan az övéhez simult. Fürkésző szempárja megakadt Serra száján, forró lehelete bizsergette a boszorkány arcát és nyakát. Serrának ez idáig fel sem tűnt, hogy a lány orrnyergét picit megpirította a nap. Nem is sütött mostanában.
Egymáshoz tapadó mellkasuk már most szaporán hullámzott. Raya ajka résnyire elnyílt, és mélyen a boszorkány szemébe nézve így suttogott:
– Ki akarom maxolni a dolgokat, emlékszel? Biztos, hogy nem erőltetted meg ma...
Serra cserepes ajkát az övére tapasztotta. Raya döbbenetében a szájába sóhajtott, mire hosszú és vékony ujjaival végigsimított a lány gerincének vonalán, mosolyt csalva elő belőle.
Az óvatos és gyengéd kóstolókat egyre éhesebb csókok váltották fel. Nyelvek táncoltak egymással, fogak koccantak egymásnak. Raya türelmetlen ujjai elszakították Serra fekete felsőjét, amit már amúgy is csak félig kellett lehámoznia róla. A tenyere olyan forró volt, hogy a boszorkány nem lepődött volna meg, ha minden egyes érintés nyomot hagy. Vágyakozva üdvözölte ezeket az új sebeket – darabokra törték a gondolatait, és Serra hamarosan már csak hőt, a hátába maró ujjak okozta fájdalmat, Raya légzését a nyakán és verejtékének sós ízét érezte a szájában. Többet akart. Még többet, többet, többet. Önkontrollja úgy dőlt romokba, mintha erős mágiával zúzták volna össze, és addig képtelen volt nyugodni, amíg a másik testet valahogy az övébe nem olvasztotta.
Mire elbotorkáltak a hálózsákokig, Serra is megszabadult a maradék ruháitól. Mielőtt teljesen elveszítette volna a fejét, maradt annyi lélekjelenléte, hogy funkcionálatlan fekhelyükből ágyat fabrikáljon.
– De tegnap bezzeg nem ment volna – pihegte Raya egészen kivörösödve. A boszorkány nyálas csókot nyomott a szájára, hogy elhallgattassa, majd belepréselte magukat a matracba. Teljes hosszában ráhasalt a lányra, és felfedezőútra indult az ujjaival és a nyelvével. Memorizálni akart minden formát, minden apró heget és bőrhibát. Minden érzékeny pontot és neki tetsző helyet. Egyetlen foltnyi bőrfelületet sem hagyott érintetlenül. Bebarangolta a járatlant, külön figyelemben részesítve azokat a pontokat, amik hangosabb sóhajokat húztak ki a madárból.
Raya ujjai hasonló mohósággal kalandoztak az ő testén, körmei viszkető vonalakat karcoltak a felhevült bőrébe. Serra csupán egyetlen üzenetet olvasott ki ezekből a kis rajzokból – még többet. Még. Még. Beleszédült.
Az artikulálatlan hangok, amik megtöltötték a levegőt, egyre türelmetlenebb és esetlenebb mozdulatokra ösztökélték. Érezte az ujjain a lüktetést, és a vágyat, hogy darabjaira szedje szét a madarat. Te is bonts le alkotóelemeimre, sugallták Serra sóhajai. Bonts szét, aztán ragassz össze saját nedveiddel és nyögéseiddel. Egészítsd ki a réseket magaddal.
Raya pedig meghallotta. Ujjai lejjebb siklottak, és belesüllyedtek a forróságba. Serra háta ívbe feszült egy pillanatra, aztán ügyetlen csókot préselt a fülemüle izzadt nyakába. Püffedt ajkát a pulzusán pihentette, és közben mélyeket sóhajtott. Még több illat áramlott az orrába, még több artikulálatlan hang a fülébe. A feje zúgott, a külvilág homályos pacává olvadt. Az ágy puha matracának tapintása eltűnt, csak két vonagló test maradt. A zúgás lassan olyan erőssé vált, hogy Serra képtelen lett volna megmondani, hol kezdődik ő, és hol Raya. A rések betömődtek, az érzékszervek túltelítődtek...
Aztán, ahogy Serra forró teste hűlni kezdett, a külvilág ismét alakot öltött. A boszorkány megpróbált odébb csúszni, de végtagjai folyékonynak érződtek, a verejték pedig hozzátapasztotta a bőrét Rayáéhoz. A fülemüle behunyt szemmel kapkodott levegőért. Arcán enyhe pír ült, ajka halovány mosolyra állt.
Serra végül erőt gyűjtött ahhoz, hogy legördüljön a lányról, de az ölelése nem lazult meg. Percekig feküdtek egymás mellett némán, a másik vonásait fürkészve. Raya szinte szégyenlősen tűrt ki néhány fekete hajszálat Serra homlokából, és az ujjait a boszorkány halántékán felejtette. Serra elmosolyodott. Keze a lány fedetlen keblére vándorolt, és már-már öntudatlanul simogatta. Amikor Raya felemelte a karját, hogy nyújtózzon egyet, lehajolt, hogy megszívja a mellbimbóját.
Raya felnevetett.
– Rég volt részed ilyen élményben, mi? – suttogta rekedtes hangon.
– Most ügyetlennek hívtál? – csipkelődött Serra, és áttért a fülemüle nyakára. Raya elégedetten hümmögött.
– Csak nem bírsz elengedni.
– Szeretnéd, hogy elengedjelek?
Válaszul Raya szorosan magához ölelte a boszorkányt, és megcirógatta a bőrt a hegek körül.
– Ne haragudj ezért – szabadkozott. Serra felemelte a fejét, hogy tovább csodálhassa azokat a kék íriszeket.
– Megérdemeltem a figyelmetlenségemért.
– Én csak... megijedtem. A víznyelők önmagukban is ijesztőek, hát még így...
– Itt egy gyerekkori sztorit sejtek – hümmögte Serra. Raya a sátor plafonját bámulta. A gömblámpa halovány fényében fehér csillámpornak tetszett az izzadtság a homlokán.
– Egyszer beleestem egy víznyelőbe – suttogta. – Felfedeztem egy lyukat a földben, és valamiért teljesen lenyűgözött. Klio persze óva intett tőle, de én csak azért is ott ólálkodtam. Esős idő volt, hát belecsúsztam. Annyira elkapott a pánik, hogy nem bírtam átváltozni, úgyhogy csak zuhantam és zuhantam... A nyílás egy földalatti barlangba vezetett. Az volt a szerencsém, hogy a sok esőzés miatt feltelt vízzel, így legalább abba csobbantam bele. Persze a sziklák jól összevagdostak, szóval gyakorlatilag mindegy is volt. Azt hiszem... az térített észhez egy kicsit, hogy a barlang száján bejutó fény megcsillant a cseppkőn. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Ezután sikerült alakot váltanom, és Klio hangját követve már könnyedén megtaláltam a kiutat. Tanultam belőle.
Serra felvonta a szemöldökét.
– Tényleg tanultam belőle!
– Ahhoz képest ugyanolyan kis kotnyeles vagy most is.
– Á-á-á, körültekintőbb meg óvatosabb!
– Kétlem.
Felkuncogtak, aztán némán feküdtek egy darabig.
– Olyan igézően zöld szemed van – törte meg a csendet Raya. – Igazi? Vagy a mágia örvénylik benne?
Serra lágyan elmosolyodott.
– Soha nem nyúltam a külsőmhöz. Az eszméletlen génjeiből anyám rám is átruházott egy keveset.
– Nem keveset. Úgy nézel ki, mint egy modell – szögezte le a madár. – Vagyis nem az a tipikus modell, de már-már ijesztően szimmetrikus az arcod.
– Te sem panaszkodhatsz.
– Hát, azért ha megnézed az orromat...
– Semmi baj az orroddal.
– Egyszer eltörtem, azért ilyen púpos itt egy picit...
– Én is az enyémet.
– Haha. Csak körülöttem nem ugrált ötven mágus, akik helyrerakták volna.
Serra behunyta a szemét egy pillanatra.
– Sok szempontból privilegizált vagyok, ezt elismerem.
– De sok más szempontból épp az ellenkezője. – A fülemüle tekintetében rejlett valami bizarr komolyság. – Egyébként... sokan kiigazítják magukat a mágiával? Mondjuk szélesebb csípőt faragnak, vagy más szemszínt kevernek ki...
– Előfordul, de csak apró, felületi módosításokat képzelj el. Túl komplex változtatásokra nem vagyunk képesek.
– Ha megöregszel, akkor se csinálj semmit a külsőddel.
A boszorkány mosolya kiszélesedett. Valóban szép, keskeny arca volt, de édesanyja mellett mindig eltörpültek a bájai, pedig ő sminkhez sem nyúlt szinte soha. Serra azért szerette kihangsúlyozni az ajkát és az arccsontját ilyen-olyan kencékkel.
Hirtelen felötlött benne valami.
– Egyébként miért madárként kerestél fel aznap? – kérdezte a fülemülétől. – Miért nem vártad meg, hogy sötét legyen?
Raya homloka összeráncolódott. A tekintete valahol máshol járt.
– Talán egy kicsit meg akartalak figyelni. Mégiscsak egy magadfajtának köszönhetem, hogy ebben a helyzetben vagyok.
Serra mellkasa összeszorult. Elképzelte, ahogy Rowan gúnyosan kacarászik, miközben Raya kétségbeesetten próbál alakot váltani. Taszította a gyilkosság koncepciója, de ha belegondolt, milyen lenne látni, hogy Rowan teste kínok között rángatózik, majd mozdulatlanná dermed... Szinte minden ábrándjánál gyönyörűbb volt.
– Hé – böködte meg Raya a sértetlen vállát. – Azért annyira nincs okom panaszra. – Elvigyorodott, és puszit nyomott a boszorkány szája szélére. – Na, de nem fair, hogy ennyit kérdezgetsz. Most én jövök.
Serra a fülemüle fölé hajolt, és hosszú csókot váltottak. Ujjai akaratlanul is a madár fenekére vándoroltak.
– Ne most. Amit tudni akarsz, nem vidám történet. Ne rontsd el ezt itt.
– De válaszolni fogsz.
– Megígérem.
Raya belemarkolt a boszorkány hajába, és Serra reszketve várta, hogy ismét elmosódjanak a határai.
Kapkodó lélegzetvételek és egymáson sikló testek közepette köszönt rájuk a hajnal. Raya háta ívbe feszült, és felemelkedet a matracról. Serra stabil kezek között tartotta, míg a gyönyör végigsöpört rajta. Aztán, amikor a lány légzése visszalassult annyira, hogy ködös tekintete megtalálja a boszorkányét, már madárszemével nézett fel rá.
Serra alvásra intette mindkettejüket. Odakint ismételten nekieredt az eső, úgysem bírtak volna sokat haladni.
Koradélután, mikor a boszorkány fáradtan, de teljesen fesztelenül magához tért, ebédet rögtönzött a csicseriborsó-konzervből, amit a végtelen mélységű táskájából halászott elő. Egy gyors terepszemle után megállapította, hogy szinte nyakig lehet süllyedni a sárban, a fellegek viszont elvonulni látszottak, így felbátorodva útnak indultak. Raya a magasba szökött, hogy felkutassa Helen víznyelőit, de amikor majdnem lekaszabolt a szárnyával egy kisebb faágat, Serra ráparancsolt, hogy aludjon még. A mágia segítségével bélelt zsebet fabrikált az esőkabátjára, és abba bújtatta bele a pöttöm madarat. Raya egy darabig makacsul fészkelődött, de Serra ritmikus lépdelése álomba ringatta.
A víznyelőkből áradó suttogást könnyebb volt kizárni úgy, hogy a boszorkány tudta, miféle veszély fenyegeti. A puszta gondolat, hogy Helen ekkora erőfeszítéseket tett a rejtekhelye védelme érdekében, adrenalint pumpált fáradó izmaiba, és még bőven napnyugta előtt elérte a Nairn-ormot, ahol a sáros talaj és a sziklás hegyoldal taréjformájú csúcsokban végződve egymásba ért. A keresett kunyhó azonban nem volt sehol.