Felemésztett de te meg mentettél! [ Befejezett]

1.

Kérlek ne ez fáj! De nem hallják a hangom! A hang amit már én sem ismerek. A szenvedés amely minden napomat felemészti, a fájdalom ami már minden napjaim része. A meg mentő aki számomra nem létezik. 11 évem alatt nem ismertem meg a szeretetet nem szeretnek hiszen én csak egy gyenge cseléd és teher vagyok a családomnak. A családomnak hiszen édesanyám nővérének a családjával élek. Szüleim még csecsemő koromban meghaltak, lehet nekem is velük kellet volna hiszen ez az élet nem élet. Nem vagyok hálátlan de nincs okom amiért már hálát adhatnék. Ma is mint mindig reggel ételt kell készítenem, de én ma se eszek legfeljebb azt amit hagynak, néha történik ez a dolog meg. Étkezésük után a mosogatás rám hárul, aztán minden munka kint a munka és a házban. Csendesen telt a napom majd hirtelen az ajtó be robban. Nagyon meg ijedtem a tányér ami a kezemben volt ki is eset.
Vernon bácsi mérgesen felém fordult majd elindult az égbe emeli kezét de most nem érzem azt a megszokott fájdalmat. Egy magas fekete hajú férfi fogta meg a kezét majd csak úgy arrébb lökte. Egy viszonylag idős hölgy lépett hozzám, meg akart érinteni de én hátra léptem. Aggódás ült ki az arcára.
-Harry rendben vagy? - kedves hangja, meglepett vagyok. Majd bólogatok nekj válaszul.
-Amit ezzel a gyerekkel művelt azért büntetés jár. Tudja hogy a családja ezt nem fogja szárazon megúsza! - egy idős úr haraggal az arcán mondja.
-Harry most velünk jössz, el viszünk egy olyan helyre ahol többé nem fognak bántani téged! - az idős hölgy mondja majd megfog. Most is mint mindig az utóbbi időben az érintésre pánikal válaszolok. Remegni kezd a testem és látom az alakok ijedt tekintetét.. Sötétség