A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

XII.

Levegő után kapkodva ültem fel a párnák között. A testem teljesen elgémberedett, a szemem nehezen szokott hozzá a szobát betöltő fényhez. A hátam mögül halk motoszkálás hallatszott. A végtagjaim megfeszültek miközben szépen lassan a hang irányába fordítottam a fejem. Egy gyönyörű sarki róka ült velem szemben az egyik zöld bársonypárnán. Értetlenül meredtem az állatra és fogalmam se volt arról, hogy mit keresett a kastélyban. Aztán, mint akit fejbe vágtak állt össze bennem a kép. A róka fakószürke szemével úgy nézett végig rajtam, mintha most látott volna életében először. Pedig nem. Közelebb hajoltam az apró állathoz és végigsimítottam a hófehér bundáján.

– Hogy csináltad? – kérdeztem tőle, mire az játékosan kergetni kezdte a farkát a következő pillanatban pedig már Dracoval találtam szemben magamat.

– Tehetséges vagyok – felelte a fiú ravasz mosollyal az arcán, miközben bohókás tekintettel megigazította a nyakkendőjét.

A szememet forgatva indultam el az ajtó felé. A fáradtság könnyedén elnyomtam az izgalmamat, amit éreznem kellett volna a történtekkel kapcsolatban.

– Gyakorlásra lesz szükséged – szólt utánam a fiú, én pedig vissza sem fordulva intettem neki, hogy vettem az adást.

Bármennyire is igyekeztem nem sikerült felidéznem semmit az átalakulásomról. Beléptem a klubhelyiségbe és azonnal a hálókörletem felé vettem az irányt. Lerúgtam magamról a cipőmet, felöltöttem magamra a zöld hálóruhámat és csalódottan a fejemre húztam a takarót.

Másnap mindenki a karácsonyi bálról beszélt. A lányok összebújva csicseregtek az asztaloknál miközben a fiúk próbálták kitalálni, hogyan is hívhatnák el őket. Ma reggel érkezett a heti bagolyposta és kivételesen elém is leszállt egy éjfekete példány. Rögtön felismertem a nagyanyám madarát, mely előkelően landolt a tányérom előtt. Gyanakodva törtem fel a pecsétet a borítékon, melyen anyám kézírása állt. Mindössze három sort írt, amiben tájékoztatott a felől, hogy elkészült a ruhám a bálra. Többször is átolvastam az írást, hátha félreértelmeztem valamit, de sajnos nem. Még abban sem voltam biztos, hogy el szeretnék rá menni, sőt valószínűleg kísérőm sem lenne, de ő már ruhát készíttetett nekem. Remek. Ledobtam a borítékot az asztalra és a villával kotorászni kezdtem az ételemet. A rám telepedett nyomott hangulatnak hála egy falat sem ment már le a torkomon. A napom szerencsére gyorsan eltelt, néhány órával később pedig már Dracoval voltam a szükség szobájában.

– Mindössze annyi a dolgod, hogy magadhoz öleled a feléd rohanó szellemállatot – magyarázta a fiú. – Legalábbis nekem bevált – mondta elgondolkozva.

Mély levegőt vettem, majd a pálcát a szívemre helyezve elmormoltam a tegnapi varázslatot. A szívverésem felerősödött, majd kettéosztódva még erőteljesebbé vált. Forogni kezdett velem a szoba a következő pillanatban pedig ismét a sötét semmiben találtam magamat. Körbefordultam a tengelyem körül, és észrevettem a felém tartó állatot. Tudtam, hogy nem szabad félnem tőle, de meglehetősen ijesztően festett. Aztán valahogy mégis elbővült a gyönyörű fekete bundájával. Mikor már egészen közel ért hozzám lehunytam a szememet, összeszorítottam a fogsoromat és kitárva a karomat vártam az állat érkezését. Hirtelen egy robbanásszerű érzés hasított végig a testemben, majd elöntött a forróság.

– Sikerült? – akartam kérdezni, amikor kinyitottam a szemem, de helyette csak egy halk nyüszítést hallattam.

A velem szemben álló fiú bizonytalanul meredt rám. Lenéztem a testemre és a kezeim helyén sötét bundával fedett mancsokat láttam. Ügyetlenül indultam el a helyiség túlsó végében elhelyezett tükör felé, még szokatlan volt számomra ez a test. Félve kukucskáltam bele az üvegbe. A füleim és a fogaim hegyesek voltak, a testemet pedig éjsötét szőrme borította. Egyedül a szememről ismertem magamra, ami továbbra is a zöld árnyalataiban játszott.

– Király – jött a hang a hátam mögül, mire felemelve a tekintetemet a tükrön keresztül Dracora pillantottam. – Csinos vagy – vigyorodott el a fiú, és ő is átváltozott.

– Ahogy mondod – néztem végig magamon büszkén, miközben a róka mellém sétált.

– Ugye tudod, hogy most már értem, amit mondasz? – tette fel a kérdést, mire ledermedtem.

– Persze – feleltem színlelt lazasággal. – Verseny a kőkörig? – kérdeztem, de meg sem várva a válaszát az ajtó felé iramodtam.

– Esélyed sincs – hallottam a hátam mögül, mire magabiztosan elmosolyodtam.

Ijesztő gyorsasággal haladtunk fej-fej mellett. A szél belekapott a bundámba, és a kedvére formázta azt. Az eget ezernyi csillag világította be, a holdfényben pedig az amúgy is ragyogó hó, mintha gyémántból lett volna. Lassítottunk a lépteinken, végül pedig némán megálltunk egymás mellett.

– Gyönyörű – szólaltam meg, miközben az elénk táruló éjjeli tájat csodáltam.

Draco mélyen magába szívta a hűs levegőt.

– Szabadság – felelte alig hallhatóan, mintha csak egy féltve őrzött titkot árult volna el.