A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

XIV.

– Crucio – mennydörögte Jude, mire Draco ordítva a földre rogyott.

– Ne! – sikoltottam és a fiú mellé rohantam.

– Meg kellett volna, hogy öljelek – szűrte a fogai között, mire Jude csak elnevette magát.

– Kár, hogy nem volt hozzá elég bátorságod – felelte és megismételte a kínzó átkot.

– Ne, ne, ne, ne – ismételgettem az ijedtségtől zavarodottan, miközben az ölembe húztam a fájdalomtól vergődő fiút. - Hagyd abba! – zokogtam hátra se pillantva. – Elég! Nem látod, hogy szenved?

Jude azonban ahelyett, hogy megszakította volna az átkot karon ragadott és megpróbált elrángatni Draco mellől.

– Szállj le rólam – szűrtem a fogam között, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a szorításából.

– Búcsúzz el szépen a kis barátodtól – felelte gyűlölettel a hangjában, egy másodperccel később pedig már egy számomra idegen helyen voltunk.

Émelyegve kaptam a gyomromhoz, olyan érzésem volt mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Az utolsó, amit magam előtt láttam az Draco volt, ahogyan legyűrve a kínzó fájdalmát megpróbált a karom után kapni.

– Hoppanáltunk igaz? – intéztem a kérdést feszülten Jude-hoz, de a fiú már nem volt sehol. – Azonnal vigyél vissza! Hallod?

– Hát nem ez volt a titkos vágyad? – érkezett egy hang valahonnan a szoba falain kívülről. – Olyanokhoz tartozni, akikkel szembeszállhatsz Tudodki ellen?

A testem elnehezült, értetlenül kapkodtam a fejemet az üres helyiségben.

– A fiú már elveszett, de belőled még bárki lehet – duruzsolta a kísérteties hang. – Csupán csatlakoznod kell hozzánk.

– Kik vagytok? – kiabáltam a hangom pedig visszhangot vert a kőfalakról.

- Csatlakozz! Csatlakozz! Csatlakozz! – egyre több és több hang érkezett mindenfelől.

– Elég! – fogtam be dühösen a fülemet.

A szívemre helyeztem a pálcámat, és abban a pillanatban, hogy átváltoztam rohanni kezdtem kifelé. Átkok és rontások tucat száma suhant el a fejem mellett miközben a kijáratot keresve keveredtem folyosóról folyosóra. Közben a gondolataim egyre csak Draco körül forogtak. Magamnak is nehezen ismertem be, hogy mennyire aggódtam érte. Olyan sebességgel fordultam be a következő sarkon, hogy kis híján elvesztettem az egyensúlyomat, de ekkor észrevettem egy hatalmas üvegajtót tőlem néhány lépésnyire. Mély levegőt vettem majd az inaimat megfeszítve indultam meg a folyosó vége felé, ahol minden erőmet összeszedve elrugaszkodtam és belecsapódtam az üvegbe.

Hallottam, ahogyan még kiabálnak utánam, és voltak, akik egészen az erdőig követtek is, de idővel magamra maradtam. Fáradtan lépdeltem a hideg hóban, miközben rettegve figyeltem fel minden egyes neszre. Az égre pillantva igyekeztem kiszúrni az esthajnalcsillagot, de sehol sem találtam hála fölém magasodó hatalmas fák lombjainak. A tüskés bokrok minden egyes alkalommal megtépték a beléjük akadó bundámat. Nyüszítve dőltem le az egyik rücskös fa tövében, ígéretet téve magamnak, hogy holnap minél előbb útnak indulok .A szemhéjam hirtelen pattant fel a fejem mellől érkező motoszkálásra. Ijedten ugrottam négy lábra, mire a sün, aki a zajt csapta összegömbölyödött. A nap még épp csak, hogy felkelt, de úgy döntöttem ideje tovább indulnom. Gyors léptekkel szlalomoztam a fák és bozótok között. Nyúzott voltam és fáradt.

Aztán néhány kilométerrel később megláttam az erdő szélén egy ismerős kunyhót. Rohanni kezdtem felé, miközben préri farkasból emberré változtam. A bőröm ragadt a piszoktól és az izzadtságtól. Felszaladtam a meredek dombon, át a kőkörön, az udvaron és meg sem álltam a Mardekár klubhelyiségéig. Sírva löktem be magam előtt az ajtót.

–... muszáj őt megtalálnom – mondta dühösen a nekem háttal álló fiú, majd mikor meghallotta az ajtó csapódást ő is, mint mindenki más a szobában, felém fordult.

Egy pillanatig csak meredtünk egymásra aztán oda futott hozzám. Fáradtan roskadtam a karjába, és mélyen belélegeztem a fehér ingjének kellemes illatát.

– Sajnálom. Sajnálom – mondtam miközben újra kitört belőlem a zokogás.

A fiú nem felelt, csak nyugtatgatva végigsimított a hajamon.

– Én sajnálom – súgta a fülembe végül. – Nem vigyáztam rád eléggé – felelte szomorúan miközben az arcomat borító sérüléseket fürkészte.