A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

VII.

– Még mindig szörnyű íze van – mondtam nyafogva, miközben a mandragóra levelét ízlelgettem a számban.

A társalgóban ültem kezemben a vázlatfüzetemmel és az előttem ülő fiú portréját próbáltam átjavítani.

– Tudom, de holnap letelik az egy hónap – felelte együtt érzően a fiú, nekem pedig akaratlanul is röhögési ingerem támadt.

– Sajnálom – mondtam miközben a könnyeimmel küszködtem. – Csak olyan vicces, ahogy beszélsz – nevettem, mire elhúzta a száját.

– Te sem artikulálsz szebben, ha tudni szeretnéd – felelte, mire kihúztam magam.

– Ez nem igaz, a kiejtésem tökéletes – vágtam rá azonnal.

– Ahogy gondolod – vonta meg a vállát.

Későre járt, az órán a kismutató lassan elérte a tizenkettőt. Körülöttünk néma csend és sötétség honolt, csupán a kandallóban lobogó tűz világította be némiképp a helyiséget. Dracot néztem. Világoa szőke haja már egészen a szemébe lógott, a tekintete fáradt volt a bőre pedig hófehér. Olyan nyúzottnak tűnt. A látványa felidézte bennem azt az egy hónappal ezelőtti beszélgetésünk, amiben megegyeztünk, hogy segítünk egymásnak. Ő közbenjár a szüleimnél a jövőmmel kapcsolatban, én pedig elsajátítom vele az animágiát.

– Hogy van Avery? – csúszott ki a számon, mire Draco kérdő tekintettel fordult felém.

Egy pillanatig láttam az arcán, hogy gondolkozik a válaszon, de végül csak ennyit mondott:

– Nem tudom – és ezzel vissza is hajolt az ölében tartott könyv fölé.

– Már egy hete azt bújod – mondtam, miközben a könyv bársony kötését figyeltem. – Elég lassan olvasol csak, hogy tudd.

A fiú ismét rámemelte a tekintetét, majd teljes nyugodtsággal összecsukta a kötetet.

– Ma be nem áll a szád – mosolyodott el haloványan. – Valami baj van? – kérdezte és felvonta az egyik szemöldökét.

Megráztam a fejem.

– Azon kívül, hogy ez az izé szerintem belerohadt a számba? Nem nincs – feleltem és én is elmosolyodtam.

– Nem emlékeztem arra, hogy ilyen nyafogós vagy – válaszolta és a plafonra emelte a tekintetét.

– Már megbocsáss – nevettem el magam. – Találkoztál már Draco Malfoyal? Mert Merlinre ő aztán tényleg... Nem érdekes - fogtam be a szám, amikor észrevettem az arckifejezését.

– Folytasd csak – mondta teljesen komoly tekintettel.

– Nem tudom – böktem a számra. – Tudod nehogy kiessen a levél. Az aztán balszerencse lenne így utolsó este.

Draco megjátszott megértéssel bólintott.

Néhány perccel később, megjelent Pansy, Zambini kíséretében.

– Mit olvasol? – vetette le magát közénk a kanapén, miközben végigsimított a fiú arcán.

– Úgy sem értenéd – válaszolta a fiú, és elhúzódott a lány érintésétől.

– Szia – mondta Zambini, és leült mellém. Hamis mosollyal az arcomon viszonoztam a köszönést, ezzel pedig nagyjából ki is fogytunk a mondanivalónkból.

– Tulajdonképpen mit csináltok ti itt kettesben? – tudakolta Pansy a tekintetét kapkodva kettőnk között.

– Nem vagyunk kettesben – felelte Draco, mintha nem értené, mire is gondol a lány.

– Nem értelek téged – duruzsolta a fiú fülébe. – Miért állsz szóba egy sárvérűvel? – kérdezte, miközben felém fordult és újra elfintorodott.

– Magam sem tudom – felelte Draco fel sem pillatva a könyvből.

– Hogy én sárvérű? – álltam fel sértetten. – Mit gondolsz kivel beszélsz? – tettem fel a költői kérdést.

A fiú rám emelte szürke tekintetét, és láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mi történik. Valószínűleg egy begyakorolt választ nyögött be Pansy, mégsem tudtam megbirkózni a bennem gyülemlő fájdalommal.

Nem feleltem csupán mosolyogva bólintottam és elindultam a kijárat felé. Tudtam, hogy ez életem egyik legrosszabb ötlete mégsem érdekelt. Rohanni kezdtem végig a folyosón és meg sem álltam az óratoronyig. A hideg levegő befújt a hálóingem alá, és csípte a bőrömet. Leültem a hatalmas ablak elé, és könnyes szemmel pásztáztam a kihalt tájat. Freya, az otthonról hozott Maine Coon macskám egy hatalmas ásítás közepette letelepedett az ölembe.

– Gyűlölöm Pansyt– néztem a mit sem tudó állat szemébe.

Ekkor azonban közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Csak most ne nyávogj imádkoztam, és a macskával együtt bebújtam az egyik fal mögé.

A lépések egyre hangosabbá váltak, és már jól hallottam Mrs Norrist is. Megfordultam, hogy tovább induljak, de azzal a lendülettel kishíjján szívrohamot is kaptam. Draco a számra tapasztotta a kezét.

– Maradj csöndben – tátogta, mire megráztam a fejemet.

Kitéptem magam a fogásából, és megkerülve őt elindultam.

– Hagyj békén – mondtam, amikor mellém ért.

– Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezte nyájasan. – Egyedül a gonosz gondnok ellen?

Megvontam a vállam.

– Még mindig jobb, mint veled – feleltem megvetően.

Draco megrázta a fejét.

– Te is tudod, hogy azt sem figyeltem mit beszélek.

Bólintottam, hisz ezzel tényleg tisztában voltam.

– Gyere – mondta Draco, és mikor nem mozdultam megfogta a kezemet.

A vér felpezsdült az ereimben és a forróság ismét úrrá lett rajtam.

– Mit csinálsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Mentem a bőrünket – vágta rá a nyilvánvalót.

– Nem, nem erre gondoltam – feleltem le sem véve a tekintetem az összefonódott végtagjainkról.

Draco hátrafordult és zavartan elengedte a kezemet.

– Mehetnénk végre? – kérdezte türelmetlenül, miközben a folyosót kémlelte.

Bólintottam mire sietve elindultunk. Nem jutottunk túl messzire, mikor a fiú megállt az egyik folyosó hatalmas kőfalával szemben. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna a szemünk előtt feltárult egy apró faajtó. Draco elfordította a kilincset és behúzott rajta maga után, még éppen időben, ugyanis a szemem sarkából észrevettem Mrs Norrist. Egy klubhelyiségre emlékeztető szobában találtuk magunkat.

– Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körbefordultam a teremben. A kőfalakat bársony kárpittal borították, az óriási ágy fölé pedig ugyan olyan baldachint akasztottak, mint amilyen a szobámban is lóg.

– A Szükség Szobájában – felelte a fiú, és ő maga is csodálkozva tekintett körbe. – Jobb lesz, ha most alszol - utasított. - Reggel vissza kell jutnunk a társalgóba, ez pedig pizsamában nem lesz valami egyszerű – mondta és elindult a kandalló előtt elhelyezett kanapé felé.

– Nem tudnék aludni – mondtam ásítva.

Draco felém fordult és mindent tudóan elmosolyodott.

– Sajnálom, amit odalent mondtam – kezdte, mire én megráztam a fejemet.

– Mindegy – feleltem és Freyaval együtt felültem az ágyra.

Néhány perccel később csupán a tűz ropogása vert némi zajt körülöttünk. Egyikünk sem szólalt meg, holott mind a ketten ébren voltunk.