A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

IV.

Az utóbbi hetekben, többnyire órákon keresztül forgolódtam, amikor pedig nagy nehezen sikerült volna elaludnom már kelhettem is fel. Sajnos az aznapi is egy ilyen este volt. A hátamon feküdtem, és az ágyam felett lógó zöld baldachint bámultam. A szobatársaim szuszogása csöndes és monoton aláfestést nyújtott azokban az éjféli órákban. Valami hirtelen ötlettől vezérelve húztam a lábamra a kék bundás mamuszomat, és battyogtam a klubhelyiségbe. A tűz sárga fénnyel vidáman lobogott a kandallóban miközben én igyekeztem a lehető legközelebb ülni a meleg lángokhoz. A parázs ropogása és az illat, ami átjárta a szobát régi emlékképeket idézett fel bennem az otthonomról. Ahelyett azonban hogy ez jó érzéssel töltött volna el belém mart a keserűség. Egy ideje már emésztgettem magamban a családom elárulásának gondolatát, de valami mégis visszatartott. Ha akarnám, se tudnám össze számolni, hogy az elmúlt néhány napban hányszor álltam meg Dumbledore irodájának griffet ábrázoló bejáratánál úgy, hogy közben azon rágódtam bemenjek-e vagy ne.

Valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött mire ijedtemben talpra ugrottam, és ha a váratlan vendégem nem tapasztja be a számat a tenyerével valószínűleg fel is sikítok.

– Maradj csöndben – mondta a fiú és lassan leengedte a kezét az arcom elől.

– Mit keresel itt? – tettem fel undokul a kérdést.

– Itt lakom – nézett körbe Draco egy halovány mosoly kíséretében.

– Nagyon vicces vagy – feleltem gúnyosan miközben visszaültem a földön heverő puha párnára.

A máskor feltűnően jólfésült fiú haja most kócosan az arcába hullott. Nagyot sóhajtva dobta le magát a kanapéra miközben úgy nézett végig rajtam, mintha egy kísérleti alany lennék. Én csak egy gyors pillantást vetettem rá, de az is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem milyen rossz állapotban is van. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, ebből pedig könnyedén levontam a legésszerűbbnek tűnő következtetést.

– Te sem alszol jól? – kérdeztem a szőnyeg bojtjait birizgálva.

A szemem sarkából láttam, hogy a fiú megrázta a fejét majd intett, hogy menjek oda mellé.

– Félsz? – tettem fel a következő kérdést miközben levetettem magam a hideg bőrhuzatra.

Draco egy ideig nem felelt, helyette kísértetiesen üveges tekintettel meredt maga elé.

– Ez nem ilyen egyszerű – morogta végül. – A félelem elég tág kifejezés – mondta elgondolkodva és keserű mosolyra húzta a száját.

Most rajtam volt a sor, hogy csöndben maradjak. Vártam hátha megszólal, de nem tette. Néhány hosszúra nyúló percig körülölelt minket a komor némaság.

– Ha tudni akarod engem sem kérdezett meg senki arról, hogy mit szeretnék – törte meg végül mégis a csendet le sem véve a tekintetét a lobogó tűzről.

– Ugyan már te mindig is az apád nyomdokaiba akartál lépni – feleltem elkeseredett mosollyal az arcomon. – Nekem terveim voltak. Tervek, amelyekben nem volt része Voldemortnak – tettem hozzá gúnyosan.

Draco előre hajtotta a fejét, mire a kusza szőke tincsei a szemébe hullottak. A következő pillanatban a válla rázkódni kezdett, majd visszafojtottan felnevetett.

– Nem tudsz te semmit – kezdte fagyosan. – Tényleg azt hiszed, hogy én ilyen életre vágytam? – tette fel a költői kérdést a fiú. – Az apám börtönben van, nekem pedig olyan dolgokat kell megtennem amik... – Draco elharapta a mondat végét és zaklatottan felpattant a helyéről. – Szerinted én nem élném szívesebben azt az életet, amit Potter? – kérdezte felháborodottan mire felnéztem rá.

– Potter? Hiszen utálod őt – feleltem értetlenül, de a fiú csak legyintett.

– Persze, hogy utálom őt, hiszen megvan mindene, ami nekem nincs – felelte ingerülten. – Az utálat és az irigység pedig kéz a kézben jár – suttogta keserűen.

Draco világéletében felnézett az apjára ezért sosem merült fel bennem az, hogy tőle eltérően gondolkodna.

– Ez eddig eszedbe sem jutott nem igaz? – kérdezte megvetően. – Pedig én már azt hittem más vagy mint a többiek – vágta hozzám megvetően, mire én is felpattantam a helyemről.

– Nincs jogod így beszélni velem – csattantam fel. – Honnan kellene tudnom rólad bármit is? Nem ismerlek téged. Már nem – az utolsó két szót olyan halkan mondtam, hogy ő ne halhassa meg.

A fiú tekintete még komorabbá vált.

– Nem ismersz? – kérdezte sértetten, de láttam rajta, hogy nem vár választ tőlem. – Együtt nőttük fel, és te azt mondod, hogy nem ismersz? Nevetséges – köpte durván a szavakat.

– Ugyan már – kezdtem gúnyosan. Te sem tudsz rólam semmit. Évek óta nem is beszéltünk – mondtam, és láttam rajta, hogy ez pofon találta.

Azonban mielőtt visszavághatott volna, egy fülsértően magas hang érkezett a lépcsők irányából.

– Draco! – visította Pansy Parkinson. – Hát eljöttél – mondta boldogan és szorosan átölelte a dermedten álló fiú nyakát.

– Áh Pansy – jött a cseppet sem boldog válasz.

Draco le sem véve rólam a tekintetét eltolta magától a sötét hajú lányt.

– Késtél – mondta, a hangjából pedig kihallatszott, hogy egyáltalán nincs meglepve.

Pansy válasz helyett egy újabb kérdéssel bombázta a fiút mire az végre felé fordult. A szememet forgatva visszaültem a kanapéra és a figyelmemet ismét a lobogó tűznek szenteltem. Próbáltam lefoglalni magamat, hogy még véletlenül se hallgassam ki a közelemben zajló beszélgetést, amikor lépések zaja csapta meg a fülemet. Nem fordultam meg, de biztos voltam abban, hogy a két turbékoló galamb indult el valamerre.

– Tévedsz – hajolt hátulról a fülemhez Draco. – Mindent tudok rólad – suttogta a hajamba, a következő pillanatban pedig hallottam, hogy becsukódott mögöttük a klubhelyiség ajtaja.

Percekig ültem dermedten a félhomályban. Ugyan nem fordultam hátra mégis biztos voltam abban, hogy magamra maradtam az örvényként kavargó gondolataimmal.