A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

III.

Ahogy közeledett a tél úgy vált az idő egyre borúsabbá és komorabbá. A táj szürke a levegő pedig csípős volt.

Az északi torony egyik lépcsőfordulójában gubbasztottam a kezemben a vázlatfüzetemmel. Mióta megtudtam, hogy a családom hátat fordított nekem, egyszerűen képtelen voltam bármit is alkotni. A fiú pedig, aki ezt az egészet rám zúdította egyszerűen felszívódott. Igaz, hogy én személy szerint nem is kerestem őt, de hallottam, amikor a barátnője sírva mesélte a többi lánynak, hogy nem találta őt sehol. Sajnos volt néhány ötletem arról, hogy hol vagy inkább kinél lehet, de próbáltam nem gondolni rá. Éles sípszó hasította végig a levegőben, visszazökkentve a valóságba. A táj melynek egy másodperce még tisztán láttam minden rezzenését, homályossá vált. A fülem először zsibbadni, majd szörnyen lüktetni kezdett, a fájdalom pedig egészen a halántékomig terjedt. Felemeltem a tekintetemet a feljebb ácsorgó diáktársaimra, és igyekeztem kiszúrni közöttük Emery vörös hajkoronáját, de a hugrabugos fiú a szokásához híven csak olyankor nem volt sehol, amikor szükségem lett volna rá. Mély levegőt vettem és próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy ez az egész csak az én fejemben zajlik, de a szörnyű fájdalomtól nem sikerült. Felkeltem a helyemről és a korlátot szorítva elindultam lefelé a lépcsőn. A lábaim remegtek a látásom pedig még mindig nem tisztult ki eléggé ahhoz, hogy normálisan tájékozódhassak.

Már a csigalépcső aljánál jártam, amikor eszembe jutott, hogy fent felejtettem a füzetemet, amiben a rajzaim voltak. A zúgás felerősödött a fejemben, amitől az még inkább olyan volt mintha ketté akart volna hasadni. mindig nem hagyott alább, a fejem pedig továbbra is olyan volt, minta ketté akarna szakadni. Ügyetlenül megfordultam, hogy elinduljak vissza oda ahol a holmimat hagytam, de hiába próbáltam fellépni a következő lépcsőfokra a lábam már nem akart a engedelmeskedni nekem.

Ijedten kaptam körbe a tekintetemet hátha látok valakit közeledni és szerencsémre ki is szúrtam két homályos alakot.

– Ne haragudjatok. Nem érzem jól magam, megtennétek, hogy szóltok valamelyik tanárnak? – kértem őket, zihálva, de a lányok rám se hederítettek.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amikor a diáktársaim vihogva továbbhaladtak felfelé. Igyekeztem nem feladni bár iszonyatosan rosszul esett, amit csináltak. Újabb immáron egy nagyobb csapatot vettem észre csupán néhány méterre tőlem, de hiába kiabáltam mintha nem hallották volna a segítségkérésemet. Minden erőfeszítésem ellenére úrrá lett rajtam a hisztérikus sírás és nem is szégyellhettem volna magamat jobban. Aztán amikor már majdnem feladtam a lábam mégis megmozdult. Az egyensúlyomat elvesztve zúdultam le az utolsó néhány lépcsőfokon, amitől teljesen felfordult a gyomrom. A fent hagyott rajzokkal nem törődve megtöröltem az arcomat és igyekeztem minél előbb eljutni az igazgatói iroda bejáratához. Lassú léptekkel haladtam előre, amikor valaki hirtelen megragadta a karomat és berántott egy szűk mellékfolyosóra.

– Ava – szólalt meg a fiú, miközben döbbenten végig nézett járatta rajtam a tekintetét.

A szemeim elkerekedtek.

– Te látsz engem? –tettem fel óvatlanul a kérdést. – És hallasz is? – kérdeztem olyan arcot vágva akár egy félőrült.

Draco összeráncolt homlokkal méregetett, majd végül helyeslően bólintott.

– Mi történt veled? Úgy nézel ki... – kezdte elgondolkodva. – Nem is tudom, rosszul.

– Valami-valami nem stimmel velem – feleltem zaklatottan. – A fejem és az a szörnyű hang, nagyon-nagyon fájt – mondtam miközben újra elkeseredtem. – És te – emeltem fel a hangom. – Felszívódtál. A képembe vágtad eddigi életem legszörnyűbb hírét és eltűntél – mondtam vádlón.

Komor tekintettel megvonta a vállát.

– Nem volt számodra több mondanivalóm – morogta mire én hitetlenkedve megráztam a fejemet.

– Persze, hogy nem – suttogtam és fagyosan felnevettem.

Sosem éreztem még ennyire csalódottnak magamat.

– Többször ne keress – kezdte, én pedig már majdnem közbevágtam, hogy egyáltalán nem kerestem őt, de végül inkább csöndben maradtam. – Mostanában sok a dolgom, de muszáj lesz egy privátabb helyen beszélnem veled – mondta miközben lejjebb vette a hangerejét. – Valahol ahol senki más nem hallhat bennünket.

Összepréselt ajkakkal bólintottam.

– Most mennem kell – hadarta a fiú és ideges tekintettel elindult, de végül néhány lépés múlva megtorpant. – Javaslom, hogy minél előbb igyál meg egy bögre gyömbérteát, és ha lehet, a jövőben mindig tarts magadnál egy üvegnyit – mondta majd belevetette magát a kavargó tömegbe.